Jó Pásztor vasárnapja van. A húsvéti történeteket megszakítja ez a vasárnap. A papi és szerzetesi hivatások csak a Húsvét fényében érthetők, a pap, szerzetes élete a feltámadás élő bizonyítéka kellene, hogy legyen. A Feltámadt Krisztussal való személyes kapcsolat élteti a pap és szerzetes életét és mély, benső öröm és bizonyosság kíséri. Imádkozzunk azért a mai szentmisében, hogy valódi lelki emberek legyenek, akiket Isten meghív erre a életre és fel is ismerjék és vállalják ezt az utat. Nézzünk magunkba a szentmise elején és bánjuk meg …
Kedves testvérek,
a pap, szerzetes élete tanúságtevő élet. Jó Pásztor vasárnapján a hivatásról szól az Egyház, egy különleges életforma a pap és szerzetes hivatásról. Nem akarnék belemenni mindenféle társadalmi jelenségek elemzésébe, ami próbál magyarázatot találni arra, hogy miért van kevesebb pap és szerzetes. Inkább önmagamról szólnék, tanúságot teszek, hogy miért lettem bencés, miért vagyok itt? Vallástalan családban születtem, nem is kereszteltek meg a szüleim, hittanra se jártam. De a szomszéd kislány, aki nagyon kedves kislány volt, járt szentmisére, járt hittanra és mivel én jó szolgálatot tettem a házifeladatok és egyéb tanulmányi ügyek terén, ezért jó kapcsolatunk volt és elkísérhettem templomba is vasárnap. És ott egy kedves plébános volt, aki nem zavart el, hanem beállított ministrálni, aztán felolvasni, aztán szépen megkeresztelt, meg elsőáldozó, bérmálkozó lettem. Mennyi minden múlhat azon, hogy milyen kapcsolataink vannak, hova megyek a társaimmal, barátaimmal és mennyi minden múlhat azon, hogy hogyan fogadnak, hogyan kísérnek. A plébánosom aztán könyveket adott a kezembe a szerzetesekről, szentekről. És egy új világ tárult fel előttem. Megláttam egy képet az egyikben Pannonhalmáról és megtetszett. Iskola, templom, torony, harangok. Távol a világtól, de mégis a világban. Szüleim kezdtek kicsit kétségbeesni, amikor felvételizni mentem, de megnyugtattam őket, hogy szó sincs semmi papságról meg ilyesmi. Olyan tudattalanul alakult bennem az egész, hogy elképesztő. Olyan egyértelmű volt, olyan egyszerű. Nem is gondolkodtam sokat rajta végzősként. Kaptam még egy külső megerősítést: az akkori főapát, Asztrik főapát behívott az irodájába és kifejtette, hogy érdeklődött utánam, meg látja hogy járok vesperásra, ministrálok, jóban vagyok egy-két atyával, nem gondoltam-e hogy bencés legyek. Ez teljesen megnyugtatott és kértem is a felvételem a rendben. Milyen jó lenne, ha néha jeleznénk egymásnak pozitív, megerősítő dolgokat, ha dicsérnénk, ha meglátnánk a másikban a jót, a szépet. El tud indítani egy úton. Én bencésként először nyugodt kis falusi plébánosnak gondoltam magam, egy nyugodt bencés kis plébánián, kutyákkal, meg szép kerttel. Hát mondjuk ez nem jött be, sok minden más mellett. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy irigyli tőlem, hogy akárhova tett eddig az élet mindenhol úgy éltem, mint hal a vízben. A Jóisten kegyelme, hogy megadta és megadja nekem, hogy szeretem az életet, kevéssel is beérem és még az embereket is szeretem néha. De legalább is rosszat nem akarok nekik, és ez már jó alap azt hiszem. Igazából nem tudom, hogy mi kell a hivatáshoz, talán nem szabad túl sokat gondolkodni rajta, nem szabad bonyolítani az életet, bátornak kell lenni, magunkat nem kell annyira félteni. Sok emberben ott van a vágy, hogy Istennek éljen, de túl sokat gondolkodik, túl sok az elméleti lehetőség és megáll inkább. Nem könnyű élet ez sem, de nem is nehezebb, mint a házasélet vagy a szingliség. Én is perelek néha Istennel, mint Jeremiás próféta: „rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj”. De ez csak olyan kölcsönös évődés a Mindenhatóval, mint ahogy a szerelmesek húzzák egymást néha, szeretetből. Adja Isten, hogy a Jó Pásztor irgalmas szeretetére bátran feleljenek a fiatalok, tudják szeretni az életüket és a mások életét és megfontolják Szent Péter apostol szavait: „minden gondotokat vessétek őré, mert neki gondja van rátok!”. Isten legyen csak a gondunk és a Vele való kapcsolatunk. Úgy legyen. Ámen
Sárai-Szabó Kelemen OSB
