Egy 4. századi egyiptomi szerzetesről mondják, hogy cellája a Nílus partján olyan helyen állt, amelyet benőtt a nád. A nád suhogását a szélben elviselhetetlen zajnak érezte. Ezért elköltözött onnan. Ugyanabban az évszázadban (a későbbi Szent) Jeromos Róma levegőjének a szennyeződését szidta, hogy már elviselhetetlen.
Néhány évtizeddel később Benedek úgy érezte, hogy a benyomások tömege, amelynek ő és kortársai a társadalomban ki voltak téve, megmérgezte a pszichéjét.
Amikor látjuk, hogy másfélezer évvel ezelőtt milyen panaszok fakadtak az akkori világból, megsejteti velünk – hogy pozitívan mondjam – közben mennyire strapabíróak lettünk. Az ember nyilvánvalóan egy rendkívül alkalmazkodó lény. Mégis meg kell kérdezni: a képeknek, benyomásoknak és információknak milyen mennyiségét viseli el az ember? Vég nélkül emelkedhet? Ha igen, milyen áron?
Benedek Regulájának 67. fejezetében úgy rendelkezett, hogy ha szerzetesei egy utazásról visszatérnek, egy fajta „tisztulási zsilipen” kell átmenniük.
„Azon a napon, amikor a testvérek útjukról visszatérnek, minden imaóra végén boruljanak le az imaterem padlójára, és kérjék mindnyájuk imádságát azokért a hibákért, amelyekbe esetleg útközben rossz dolgok látása és hiábavaló beszédek hallása által beleeshettek. Senki se merészelje a másiknak elmondani, amit a monostoron kívül látott vagy hallott, mert az a legtöbbször romboló.”
Nyilvánvaló, hogy az „erős rombolás” lehetősége ma sokkal nagyobb lett. Benedek útmutatása aktuálisabb, mint valaha: Légy kreatív, hogy a lakásodba való hazatérés és az önmagadhoz való „hazatérés” ilyenféle méregtelenítő zsilipet teremtsen számodra. Alakíts ki magadnak egy benső teret, amelyben következetes szigorúsággal az inputot a legkülönbözőbb eszközökkel leszűkíted.
