Kedves testvérek, a szentmise elején most ne csak a bűneinket és mulasztásainkat tegyük le Isten elé és kérjünk bocsánatot azokért, hanem nézzük meg, hogy milyen jókért lehetünk hálásak, milyen jókat kaptunk Istentől az elmúlt napokban és köszönjük meg azokat! Tegyük meg ezt gyakran aztán, hogy ne a pesszimizmus növekedjen bennünk a magunk gyengesége miatt, hanem a hála növekedjen bennünk Isten nagysága és jósága miatt. A mi gyengeségeink és Isten adakozó jósága együtt a valóság, hát próbáljunk is meg eszerint élni! A rövid csend tehát legyen a bűnbánat és a hálaadás ideje!
Kedves testvérek, bár Szent Lukács foglalkozása orvos volt és evangéliumában mindig nagyon pontos leírást ad a betegségekről és Jézus gyógyításairól, de ezek a jelenetek mindig többek, mint pusztán orvosi esetbeszámolók, orvosi látleletek. Mindig fel lehet bennük fedezni valami többet, valami mélyebb réteget. Már Szent Lukács is ráérzett, hogy a betegségek és gyógyulások mögött nagyon sokszor lelki folyamatok zajlanak és nem csak a test defektusai, a természet furcsa játékai. Már a történet kezdetére is felkapta fejét az értő olvasó: Jézus határvidéken jár, a szamaritánusok földje felé. Egy rendes zsidó ember nem igen járkál a határvidékeken, nem válik becsületére senkinek az ottani emberekkel szóba elegyedni, kapcsolatba lépni. Esetleg átutazóban van, de akkor is siessen, ne időzzön ott sokat. És még megfejeli az egész történetet azzal, hogy leprásokkal találkozik. Hát ez már aztán több a soknál: persze ezek a társadalomból kizárt emberek nem véletlen a határvidéken járkálnak és nem véletlen, hogy már messziről megállnak, nem közelednek Jézushoz és kíséretéhez, hanem messziről kiabálnak csak. Betegségük kizárja őket a közösségből, tilos közeledniük az egészségesekhez. Mennyi ilyen határvidék és ember van a mai világban is: testi és lelki betegek is, akik teljesen kiszorulnak a társadalomból, elzárva élnek, nem közeledhetnek. Talán sokan ismerik Jean Vanier életét, aki testi és lelki fogyatékosoknak alapított kis közösségeket, amit Bárkának nevezett: mindenkinek volt ott helye, és együtt éltek egészségesekkel, akik segítették egy emberibb élethez. Nagyon szép könyvet írt aztán a közösségről, a mindenkiben jelen lévő fogyatékosságokról és annak gyógyításáról, elfogadásáról. Mert több emberben mint gondolnánk, vannak olyan fogyatékosságok és betegségek, sérülések, amelyek eltávolítják a másiktól, talán még bennünk is vannak ilyenek, amit nem merünk megmutatni, nem merjük feltárni. Jézus útra küldi ezeket az embereket: menjetek és mutassátok meg magatokat a papnak. Ősi rituális szabály volt ez, a pap volt hivatott a betegségek osztályozására, a beteg ember kizárására vagy visszafogadására a közösségbe. Jézus nem varázsol, nem csinál nagy jelenetet, hanem egyszerű kérése van: menj és cselekedj a törvény szerint. Szavainak olyan ereje, személyének olyan tekintélye van, ami szinte elképzelhetetlen ma. Pedig ez a kulcs a gyógyuláshoz. Hiszünk-e Jézus szavainak erejében, személyének tekintélyében, az Általa képviselt Törvény hatékonyságában? Mert ez a hit, ami meg tud bennünket gyógyítani és ami kell, hogy hálaadássá változzon bennünk és ne egyértelmű legyen minden jó és csoda, hanem a teremtő Isten ajándékaként nézzük és fogadjuk. Úgy legyen. Ámen
Sárai-Szabó Kelemen
