Kedves Testvérek!
Amikor Jézus a félelem bénító erejéről beszél, minden kor emberét mélyen megérinti. Bár szégyelljük bevallani, mégis a félelmeink azok, amelyekben a legjobban magunkra ismerhetünk. A félelem az, amely a leginkább képes minket akadályozni a cselekvésünkben. Olyan erények, mint a megfontoltság, óvatosság, körültekintés figyelmeztetnek minket arra, hogy nem csak a rossz, hanem a jó cselekedeteinkért is gyakran komoly árat kell fizetnünk. De talán nem is ezek a következmények a legfélelmetesebbek. Talán még csak nem is a halál a legborzasztóbb. Életünk során annyira hozzászokunk annak tudatához, hogy halandóak vagyunk, hogy a hétköznapi perceinkből szinte sikerül is kizárni a kemény tényt: a múlandóságunk.
Ami azonban állandóan félelemmel tölt el minket, az a kiszolgáltatottságunk. Nem is annyira akkor a leggyötrőbb ez, amikor valamire van szükségünk, és nem kapjuk meg. A legkínzóbb kiszolgáltatottságot akkor éljük meg, amikor magunkra maradunk. Amikor nincs kihez szólni, és senki se akar minket meghallgatni. Semmitől se félünk jobban, mint ettől a magunkra hagyottságtól.
Ebből következik, hogy vágynánk véleményünket elfogadtatni másokkal, és szeretjük, ha feltétel nélkül oszthatjuk más igazságát. Különösen azokét, akikre szükségünk van. De bárhogy is igyekszünk, mindig maradnak kérdések, amelyekben nem tudunk a másik emberrel teljesen azonosulni.
Mivel azonban félünk a nézeteltérések felvállalásának következményeitől, féltjük a kapcsolatunkat a másikkal, ezért inkább helyeslünk akkor is, ha lelkünk mélyén tudjuk, nem az nem a mi véleményünk, vagy legalább buzgóan hallgatunk. Ha ezt tesszük egy másik emberrel, azt nevezhetjük akár tapintatnak is.
Jézus azonban itt többről beszél. Arról, hogy mivé válhat a másokkal való azonosulás a tömeg, a társadalom szintjén. Ott, ahol a tömeg gyakran csordává, falkává válik, minthogy a sokféle vélemény csakis lebutított jelszavak, ideológiák, vagy közönséges anyagi érdekek, indulatok körül tud már csak valami közös nevezőt találni.
Nemrégiben hallottam egy kolléganőmtől az ifjúság péntek- és szombat esti szórakozásainak jelmondatát: „Sodródj!” Mindannyian tapasztaltuk a magunk kamasz éveiben a bandázás „energiákat felszabadító” örömeit, a házibulik disznóóljának biztonságos melegét. De hogy a teljes önfeladás, a sodródás ennyire vonzó lett volna számunkra, ráadásul olyan mértékben, hogy ezt célként mondjuk ki, arra nem emlékszem. Nem marad tehát más gyanúm, mint hogy a gyerekeink, minket, mostani felnőtteket pont ilyen sodródónak látnak. Csakhogy mi ezt szépen „a trend követésének” nevezzük. Ha helytelenítünk valamit a trendben, azt csupán súgva közöljük. Vagy álnéven. Lehetőleg olyan környezetben, ahol számíthatunk rá, hogy „lájkolnak” minket. És már alig vesszük észre, hogy annyit igazodunk, simulunk, rábólogatunk, hogy a saját lelkünkben megismert igazságokat elfelejtjük. Már a saját meggyőződésünkben is elbizonytalanodunk. A felismert, megszenvedett igazságaink megfakulnak, erőtlenné válnak. Csak mert mindig féltünk egyedül maradni.
Amikor a mai evangéliumi szakaszban Jézus arra bíztatja tanítványait, hogy „Ne féljetek tehát tőlük!” – nem konkretizálja, hogy kiktől ne féljenek. A tágabb szövegkeretből csak annyit tudhatunk, hogy azoktól nem kell félni, akik valamilyen szinten üldözni fogják Krisztus követőit. A kitaszításig a szűkebb társadalmi közegből, a bírói eljárásig, vagy akár a kivégzésig is. Mindegyik lényege, hogy a hitét hirdetőt eltávolítsák a társadalomból. És ez a kitaszítás nekünk is a legnagyobb félelmünk.
Rendben van, de akkor fel kell tennünk a kérdést magunknak: Jézus itt nem valami embert meghaladót, valami lehetetlenséget kíván tőlünk? Azt gondolom, hogy lehetetlent nem. De embert meghaladót igen. Azt kéri, hogy ne higgyünk a magunkra hagyottságban. Hogy vegyük komolyan a mennybemenetele előtti utolsó szavait: „És én veletek maradok a világ végezetéig.” Mert ha senki sem marad velünk, akkor elnémulunk. Gyáván. Márpedig Szent Pál szerint a gyávák épp úgy nem örökölhetik a Mennyek Országát, mint a rablók és a bálványimádók.
Kerekes Hubert atya OSB
