Mihályi Jeromos (Gy/2004) perjel, a Tihanyi Bencés Apátság elöljárójának beszéde
a győri bencés öregdiákok közös érettségi találkozójának szentmiséjén
Győr, 2020. szeptember 19. 10.00
Főtisztelendő Kelemen Perjel Úr és Konstantin Igazgató Úr!
Mélyen Tisztelt Atyák, Tanár urak és Tanárnők!
Kedves Diáktársak!
Kedves Testvérek!
Öt évvel ezelőtt egy Márai-idézetből kiindulva beszéltem a barátságról. Most ismét had idézzem Őt, azt az írót, akit sokan szerettünk meg ezek között a falak között, Németh Ottó tanár úr szorgalmas és kitartó példamutatása nyomán.
„A szülőváros – írja Márai – nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, s virágzó kereskedelem és ipar;
a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire,
pad, amelyen ültél és nem értettél valamit,
pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza;
simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele;
a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett,
szorongás egy történelem óra előtt,
(különös játékok, melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át,)
tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni.”
Kedves Testvérek!
Évekkel, évtizedekkel ezelőtt, amikor beléptünk ennek a háznak a falai közé, talán sokan nem gondoltuk, hogy az itt eltöltött idő alatt mindaz, amit átélünk, amit kapunk, akikkel együtt vagyunk: mindez az otthonunkká, szülővárosunkká válik. Sokszor csak esztendők múltán, a nagybetűs hiány érzésében és szorításában döbbenünk rá, hogy mennyire átalakította és alakítja ma is a személyiségünket és gondolkodásmódunkat, merem mondani érzésvilágunkat az a bizonyos kapualj, az a pad, az a pillanat, az a szorongás, azok a hangok, amiket máig nem tudunk elfelejteni.
A bencés rendház kapualja, ahol, mindig a kisablakon keresztül bizalmatlan tekintetek figyelték és gyakran meg is kérdezték, hová mész, vagy honnan jössz?
A Baross úti pad, ahol a kupacba gyűlt fiúsereg bámészkodva tekingette a forgatagot a szűkös délutáni kimenőben, vagy éppen azok a Rába-parti rejtett padok, ahol kezdetben remegő kezek próbálgatták, majd egyre rutinosabban használták az öngyújtó praktikus előnyeit.
A pillanatok, amikor egy csendesórán vagy éppen a bankett éjjelén is a Teodóz atya-féle „Szeretlek szép Jézus” vagy „Mária, Mária” éneklése alatt rádöbbentünk arra, hogy nemcsak a házirend és az órarend kapcsol bennünket össze. Valami sokkal több és sokkal nagyobb.
A féltve őrzött tárgyak: egy szobakiírás, egy fotó, egy focilabda, egy bencés báli vagy Katalin-báli belépő, amelyet megőriztünk.
Tanáraink személyisége, jellemvonásai és a hozzájuk köthető tárgyak és szavak melyek fogalommá váltak számunkra: a kopogó sarkú cipő, a fehér vagy kék köpeny, a térképfelrakó rúd, az övtáska, a nyakig krétás reverenda és kockás ing, a propolisz, a méltán híres „bencés por”, vagy éppen az „Édes Uram” és „Picikém” megszólítások.
A kamasz gyerek bezártságából és számonkéréséből fakadó szorongások, amiket feloldott a megszokás és a lényegest a lényegtelentől elválasztani tudás képessége.
Ezek mind-mind azt szolgálták, hogy a biztonságos családi életből kilépve, egy új otthon biztonságában kezdjük meg a világra való nagy kitekintés folyamatát.
Most ezekben az órákban visszatérünk az Alma Materbe. Találkozunk és emlékeket, történeteket mesélünk el. Két nagyon fontos kérdést ma fel kell tennünk magunknak.
Az első: Miért térünk vissza az Alma Materbe? A második pedig: Miért várnak minket vissza a bencés atyák?
A kérdések megválaszolásához érdemes visszatérni a Szentírás tanításához. A választott nép Istentől kapott egyik nagy ígérete pont a földre, a hazára, az otthonra vonatkozott. A történelem nagy vihara azonban mindig kiszakította a népet az életet, biztonságot és önazonosságot adó hazából és idegen földre, fogságba jutatta őket. De Isten népében ott élt a vágy az otthon után. Ez a vágy nem a birtoklás, a hatalom, a kirekesztés és a felsőbbrendűség vágya volt. Izrael hazatérése annak az élményét rejtette magában, hogy újra a Gondviselő Istennel találkozzon.
Izajás próféta végtelenül aktuális, számunkra is nagyon fontos isteni tulajdonságra hívja fel a figyelmet. Ezt olvassuk:
„Így panaszkodott Sion: »Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!« 15De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.”
Kedves Diáktársak, Kedves Testvérek!
Keresztény hitünk egyik legmeghatározóbb istenélményét fogalmazza meg számunkra a próféta. Hinni abban, hogy az Atya, aki megteremtett és életre hívott, személyesen ismer engem és soha semmikor, semmilyen körülmények között, még hűtlenségeim és gyarlóságaim, az életemben rám nehezedő nehézségek és „fogságok” ellenére sem feledkezik meg rólam. Mikor tudjuk ezt igazán átélni és megélni? Ha odafordulok hozzá, bízom benne és válaszolok az ő hozzám intézett szavára. Ehhez szükség van arra, hogy kialakuljon egy kapcsolat, egy az ember legmélyét érintő kötődés az Istenhez.
Miért térünk vissza? Mert a bencés gimnázium, a bencés szerzetesközösség évszázadok óta azon munkálkodik, hogy az oktatáson és nevelésen, a közösségépítésen és a személyes odafigyelésen keresztül mi, egykori bencés diákok rátaláljunk az Istenhez való kötődés értékére. Az itt kapott élmények, barátságok, az itt megtapasztalt világlátás, gondolkodásmód, példamutatás és értékrendszer segítenek bennünket, hogy a világ változandósága ellenére szilárd értékrenddel, önzetlen szeretettel, egyenes és világos beszéddel tudjunk közeledni embertársaink, a felebarátaink felé. Minden ajándék, amit ezek között a falak között kaptunk – legyen az lelki és szellemi – arra vezet bennünket, azt üzeni számunkra, hogy vedd észre: az Úr soha, de soha nem feledkezik meg rólad!
Miért várnak minket vissza a bencés atyák? Vannak közöttünk olyanok, akiknek már a tanárai nagy része vagy osztályfőnöke, prefektusa sincs velünk. Mégis valahányszor visszatérünk, azt érezzük, hogy várnak és őszintén befogadnak minket. Mintha ezek a falak, akár személyek nélkül is azt üzennék, hogy soha nem feledkeznek meg rólunk. Természetesen, ahhoz, hogy ezt így érezzük, szükség van a bencés atyák és az itt tanítok szolgálatára, figyelmességére és arra a nagyon mély hivatásra és hivatástudatra, ami soha nem a választotta szét az oktatást és a hitre nevelést. Azért vagyunk ma itt, hogy abban a nehéz hivatásban, amit emberformálásnak hívunk, erőforrás legyünk a bencés közösség számára.
Itt vagyunk Kedves Atyák, Kedves Tanár Urak és Tanárnők. Hazatérünk, mert veletek szeretnénk lenni, erősíteni szeretnénk titeket egy történettel, egy emlékkel, amire ti már talán nem is emlékeztek, de bennünk életre szóló ajándékká vált. Ezekért az ajándékokért jöttünk hálát adni. Őszinte szívvel mondhatjuk: Köszönet érte nektek és a gondviselő Istennek!
A mai találkozásunk nemcsak a nosztalgia és emlékezés lehetőségét rejti magában. Az itthonlét öröme, és biztonsága, a ma megélt találkozások segítsenek ma bennünket, hogy ebben a kihívásokkal és bizonytalansággal teli időszakban őszintén meg tudjuk élni a Krisztusban gyökerező hitünket, bizalmunkat, és bátorságot merítsünk ahhoz, hogy rábízzuk életünket Istenre és az Ő országát keressük, ami Szent Pál apostol tanítása szerint nem más, mint „igazság, béke és öröm a Szentlélekben”. Ámen.
