Nem csak érzelmileg. Nem pusztán a másikkal való törődésünkben hallgattunk el egy-egy látogatást, telefonhívást, ódon-stílusú képeslap-üzenetet. Ezeken bánkódunk. De örülünk, hogy pénzt is megspórolhattunk, és most végre minden bepótolható.
Tehát mindenki örül. Vagy legalább félrenézve megbocsát.
De az igazi ünnepet nem lehet csinálni. Nem mi rendezzük. Nem előállítható a meglévőkből. Pont attól ünnep, hogy úgy kapjuk. Maga a legnagyobb ajándék. Alapjában véve nem is kell semmi hozzá. Se szertartás, se felhajtás. Kevesen vannak azok, akik leülnek, és csendet teremtenek maguk körül.
Lehet csapni bulit. Összeállítani egy rendezvényt. Csakhogy az ünnep épp attól valami, hogy megüljük. Rádöbbenünk – néha késve, vagy közeledvén hozzá -, hogy valami történt velünk, bennünk valahány éve, valahányban, amire nem számítottunk. Már talán nem is reméltük, hogy bekövetkezik. Rettegve, vagy vágyva vártuk. Olyasmi, amiért nem mi tettünk elsősorban, hanem bekövetkezett. Megszülettünk. Felkeltünk a szabadságért, vagy felszabadítottak. Temettünk, vagy szültünk. Esküdtünk a számunkra is beláthatatlanra, és hittük, hogy úgy is lesz.
Az ünnepet nem rendezzük. Az ünnepet elfogadjuk, védve – mint egy törékeny tárgyat – magunkhoz szorítjuk, és ami igazán ünnep számunkra, azt a lelkünkbe csomagoljuk örökre.
Az az ünnep.
(Az írás eredetileg a Kisalföldben jelent meg.)
