Élt egy szentéletű férfiú, Benedek, kegyelem szerint is, neve szerint is Áldott. Szíve már gyermekkorától kezdve olyan volt, mint érett öregeké. Viselkedése rácáfolt korára: nem adta oda lelkét semmiféle élvezetre. Ellenkezőleg, bár még itt a földön élt, megvetette azt, amivel mint földi jóval szabadon élhetett volna, megvetette a világot, mintha már virágjával együtt elhervadt volna.

Nemes származású volt, Nursia tartomány szülötte. A szabad tudományok megszerzésére Rómába került. Itt azonban sokakat látott a bűn szakadéka felé rohanni, s ezért bár szinte még alig tette lábát a világ küszöbére, visszalépett, nehogy ha ennek tudományából rá is ragad valami, ő maga is a végső romlás szakadékába zuhanjon. Megvetette tehát a tudományokkal való foglalkozást, s elhagyta atyja házát, földi javait. Csak Istennek akart már tetszeni, és ezért az életszentség ruhája után nézett.

Magányba vonult tehát tudósan tudatlan és bölcsen tanulatlan.

Nem mindenről szereztem tudomást, amit tett. De az a kevés, amit most elmondok, négy tanítványa közléséből ered: azaz Constantinustól, a tiszteletreméltó férfiútól, aki közvetlen utóda volt a monostor kormányzásában; Valentinianustól, aki sok éven keresztül a lateráni monostor élén állott; Simpliciustól, aki mint harmadik utóda szerzetesközösségét vezette; végül Honoratustól, aki jelenleg is feje annak a monostornak, amelyben kezdetben élt.

Miután tehát lemondott a tudománnyal való foglalkozásról és úgy döntött, hogy a pusztaságba vonul vissza, egyedül dajkája kísérte el, mivel az nagyon szerette. Elérkeztek így egy Effide nevű helységhez. Itt sok jóérzésű ember szeretettel visszatartotta őket; Szent Péter templománál vettek szállást. A dajka itt egyszer búza tisztításához egy rostát (1) kért kölcsön a szomszéd asszonyoktól. De mivel gondatlanul ott hagyta az asztalon, véletlenül összetört, és két darabra esett szét. Amint a dajka visszatérve így találta, heves sírásra fakadt, hogy a kölcsön kapott eszközt ekként összetörve látta. Benedek, az istenfélő és jámbor gyermek látva, hogy dajkája sír, mélységes részvéttel telt el iránta. Az eltört szita darabjait magához vette, és könnyes szemmel imádkozni kezdett. Mikor az imádságból felkelt, íme olyan épségben találta ott maga mellett az eszközt, hogy azon törésnek még csak nyoma sem volt többé fellelhető. Utána kedvesen megvigasztalva dajkáját, épségben visszaadta neki a rostát, amelyet eltörve vitt el tőle. Ezt a dolgot a környéken aztán mindenki megtudta, s egyben olyan nagy csodálat tárgya lett, hogy a helybéliek s rostát a templom bejárata fölé akasztották, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor emberei mindannyian megtudják, milyen nagy tökéletességgel kezdte már el a gyermek Benedek az életszentség útját. Ott volt a rosta sok éven keresztül mindenki szeme előtt. Egészen a jelen longobárd időkig ott függött a templom kapuja fölött.
Benedek azonban inkább akarta vállalni a világ bajait, mint dicsőségét; inkább akart Istenért dolgozva fáradozni, mint az élet kedvezéseit élvezni. Ezért titokban elhagyta dajkáját is, és a pusztaság magányába ment. Sublacusnak hívták ezt a helyet, Róma városától mintegy negyven mérföld távolságra feküdt, hűs, tiszta forrásvízzel. S a bőséges víz először egy terjedelmes tóba gyűlik össze, majd végül is egy folyóban fut le.
Amikor tehát Benedek ide tartott, egy Romanus nevű szerzetessel találkozott. Ez megkérdezte tőle, hová igyekszik. Mikor aztán értesült szíve vágyáról, azt titokban is tartotta, meg egyben segítséget is nyújtott számára. Ellátta szerzetesi ruhával, és ahogyan csak tudott, szolgálatára állott. Az Isten embere pedig megérkezve a helyre, egy igen szűk barlangba zárkózott, s három éven keresztül Romanus szerzetes kivételével ismeretlen maradt az emberek előtt. Ez a Romanus innen nem messze lakott egy monostorban, Deodatus apát vezetése alatt. Jámbor szándéktól vezérelve az apát szeme elől el-eltűnt néhány órára, és azt a kenyeret, amit szájától meg tudott vonni, meghatározott napokon Benedeknek vitte el. A barlanghoz azonban Romanus kolostorától út nem vezetett, mivelhogy felette egy igen magas szikla emelkedett az ég felé. Romanus e szikla fokáról egy meglehetősen hosszú kötélre erősítve szokta a kenyeret lebocsátani. Rászerelt a kötélre egy csengőt is, mégpedig abból a célból, hogy a csengő hangjára az Isten embere megtudja, mikor küldi neki Romanus a kenyeret; erre előjött és elvette. Ám az ősellenség egyiknek szeretetét, a másiknak meg eledelét nézte irigy szemmel. Ezért egyik nap, amikor meglátta, hogy a kenyér ereszkedik lefelé, követ hajított feléje és így összetörte a csengőt. Romanus azonban továbbra sem hagyta abba segítő szolgálatát, ahogy ez számára lehetséges volt.
Mikor pedig a mindenható Isten már azt akarta, hogy Romanus megpihenjen fáradozásaiban és Benedek élete is példaképül szolgáljon az embereknek, hogy a gyertyatartóra tett világosság világoskodjék, és így fényességet árasszon mindazoknak, akik Isten házában vannak: kegyes volt az Úr látomásban megjelenni egy távolabb lakó papnak, aki éppen húsvéti ünnepi ebédjét készítette, és így szólt hozzá: „Te finom falatokat készítesz magadnak, az én szolgámat pedig amott az éhség kínozza.” Erre azonnal felkelt, és húsvét szent ünnepén a maga számára készített étellel elindult a hely felé. Kereste Isten emberét a hegyek meredek sziklái között, a völgyek mélyén, a szakadékokban, míg azután a barlang rejtekében meg is találta. Imádkoztak és a mindenható Istenre áldást mondva leültek. Majd az élet kedves szavai után az odalátogató pap így szólt: „Kelj fel, költsük el az ételt, mert ma húsvét van.” Isten embere ezt felelte: „Tudom, hogy a húsvét van, mivel téged láthatlak.” Távol volt ugyanis az emberektől, így nem tudta, hogy ezen a napon van húsvét ünnepe. A tiszteletreméltó pap azonban újra is csak erősítgette: „Valóban ma van Urunk feltámadásának húsvétnapja, nem illő tehát, hogy te most böjtölj, hiszen én azért küldettem ide, hogy a mindenható Isten ajándékait együtt fogyasszuk el.” Áldást mondva tehát Istenre elköltötték az eledelt. Az étkezés és beszélgetés befejeztével azután a pap visszatért templomába.
Ugyanebben az időben a barlangban rejtőző Benedekre pásztorok is rátaláltak. Állati bőrbe öltözve a cserjésben pillantották meg, ezért valami vadnak nézték. De miután felismerték benne Isten szolgáját, sokan tértek meg közülük vadállatias felfogásukból a jámborság kegyelmi életére. Neve így közismertté vált a szomszédos helyeken. Utána már sokan jöttek látogatására, és midőn neki testi eledelt hoztak, ugyanakkor ajkáról az élet eledelével szívükben tértek vissza otthonukba.

Megj.:
(1) Teknőformájú, tálszerű edény, amelyben a gabonát őrlés előtt forgatással, rázással, fúvással tisztították. A latin capisteriumot némelyek szita, mások egyszerűen cserépedény szóval fordítják. A kézi őrléssel mindig csak az éppen szükségest őrölték a gabonából lisztté.

Egyik nap, mikor egyedül volt, megjelent előtte a kísértő. Egy kis fekete madár – közönségesen rigónak mondják – az arca körül kezdett szálldosni, illetve támadólag neki-nekiröpülni, úgyhogy ha a szent férfiú meg akarta volna fogni, kézzel is elérhette volna. Ám keresztet vetett, mire a madár eltávozott. Mikor azonban a madár eltűnt, oly nagy testi kísértés következett utána, amekkorát a szent férfiú még soha nem tapasztalt. Látott ugyanis valamikor egy bizonyos nőszemélyt; a gonosz lélek most ezt lelki szemei elé hozta vissza, és alakja által Isten szolgájának lelkét úgy feltüzelte, hogy a szerelem lángja alig tudott keblében megmaradni. Már-már arra határozta el magát, hogy engedve a vágynak, elhagyja a pusztaságot; de hirtelen rátekintett az égi kegyelem és magához tért. Megpillantva maga mellett az ott nőtt sűrű csalánt és tüskebokrot, ledobta a ruháját és belevetette magát csak úgy csupaszon a szúrós tövis és égető csalán közé. Itt sokáig hempergett és csupa-seb testtel jött ki onnan. Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét, mivel a gyönyört fájdalommá változtatta át. Azzal, hogy külsőleg kínosan égette a fájdalom, eloltotta azt, ami tiltott jódon lángolt bensejében. Legyőzte a bűnt, minthogy átváltoztatta a lángolást. Ettől az időtől kezdve, ahogy ő maga elbeszélte tanítványainak, annyira megjuhászodott benne az érzékiség kísértése, hogy ilyesmit soha nem érzett többé.
Ezután már sokan kezdték elhagyni a világot és magukat az ő vezetése alá akarták helyezni. Aki ment volt ugyanis a kísértés gyarlóságától, joggal lett az erények tanítójává. Ezért parancsolja Mózes is, hogy a leviták csak huszonöt éves koruktól kezdve és feljebb szolgáljanak és, hogy csak ötvenéves koruktól legyenek a szent edények őrei.

Péter – A felhozott hely értelme már valamennyire világos előttem, de kérem bővebb kifejtését is.

Gergely – Az világos, Péter, hogy ijfúkorban a testi kísértések forrásban vannak, az ötvenedik évtől kezdve pedig már alábbhagy a test lángolás; a szent edények nem mások, mint a hívők lelke. Amíg tehát a választottak még kísértésnek vannak kitéve, kell, hogy alattvalók legyenek, hogy szolgáljanak, hogy engedelmeskedve, küszködve fáradozzanak. Mikor azonban a lélek lehiggadt korában a kísértések heve is alábbhagy már, a szent edények őrei lesznek, azaz a lelkek tanítói.

Péter – Megvallom, tetszik, amit mondasz. Mivel azonban a felhozott idézet értelmét már megfejtetted, arra kérlek, szíveskedjél ennek az igaz embernek életéből az elkezdetteket most már folytatni is.

Mikor tehát elmúlt a kísértés, mint tövisektől megtisztított megművelt föld az erények vetéséből gazdag termést hozott. Kiváló életszentségének híre folytán egyre ismertebbé vált Benedek neve. Nem messze pedig volt ott egy monostor. Apátja meghalt, és az egész közösség a tiszteletreméltó Benedekhez jött, és kérve kérték, legyen vezetőjük. Ő sokáig ellentmondva kitért kérésük elől, és megjósolt nekik: az ő életmódja és a testvéreké nem férhet össze. Ám végre mégis legyőzték könyörgésükkel, és beleegyezett. Mikor pedig aztán a monostorban őrködött a szerzetes élet fegyelmén, és meg nem engedett cselekedetekkel senki sem térhetett el se jobbra, se balra életútjáról, mint azelőtt, a testvérek, akiket magára vállalt, esztelen haragjukban először magukat kezdték vádolni, hogy őt kívánták fejükre; romlottságuk ugyanis ellentétbe került Benedek igaz lelkületével. Midőn pedig látták, hogy vezetése alatt a tiltott dolgokat már nem tehetik, viszont fájt nekik a megszokottat elhagyni, továbbá keménynek találták, hogy a régi lelkülettel új életet kezdjenek, s amint a gonosz erkölcsűeknek mindig nehéz a jók élete, már meggyilkolásáról kezdtek egymás között tanakodni. Közös elhatározásra jutva mérget kevertek borába. De midőn a kolostor szokásának megfelelően az asztalhoz ülő Atya elé vitték az üvegpoharat – melyben a halálthozó ital volt –, hogy áldja meg, Benedek felemelte kezét, keresztet vetett rá, mire a pohár – melyet már hosszabb ideje tartottak ott kézben – e jelre menten összetört. Úgy hullott darabokra, mintha csak követ dobott volna a halálos pohárra a keresztvetés helyett. Isten embere azonnal megértette: halálos ital volt benne, s ezért nem tudta elviselni az élet jelét. Erre azonnal felállott és szelíd tekintettel, nagy lelki nyugalommal összehívta a testvéreket és ezeket a szavakat intézte hozzájuk: „Legyen irgalmas hozzátok, testvérek, a mindenható Isten. Miért akartátok ezt velem megtenni? Nemde megmondtam már korábban tinéktek, hogy az én életmódom és a tiétek között nincsen békesség? Menjetek csak, és életetek szerint való atyát keressetek magatoknak, mert én ezek után a tiétek nem lehetek.” Ekkor aztán visszatért szeretett magánya helyére, és ott egyedül önmagával volt az égi Szemlélő színe előtt.

Péter – Nem értem világosan mit jelent: önmagával volt.

Gergely – Ha a szent férfiú azokat, akik egyhangúan összeesküdtek ellene, s akiknek élete olyan nagyon eltért az övtől, kényszerűségből még tovább akarta volna kormányozni, ez talán túlhaladja erejét, lelki békéjét elveszi, lelkének szemét a szemlélődés fényétől talán elvonja. S mialatt javíthatatlanságuktól naponta gyötörve a maga lelkével kevesebbet törődik, esetleg magát is elveszíti, és őket sem találja meg. Mert valahányszor elménk kalandozása folytán elhagyjuk magunkat, bár magunk vagyunk, de mégsem vagyunk a magunk társaságában: önmagunkat nem látjuk már és másfelé csatangolunk. Vajon mondhatjuk-e, hogy önmagával volt az, aki messze országba távozott, kapott örökrészét elpazarolta, ott egy gazdához szegődött, sertéseit őrizte és látta, hogy ezek eszik a moslékot, ő ellenben mellettük éhezik? Midőn elgondolta mindazt a jót, amit elvesztett, az Írás szerint „magába tért és ezt mondotta: hány napszámos bővelkedik kenyérben atyám házánál” (Lk 15,17). Ha tehát önmagával volt, honnan tért magába vissza? Ezért mondtam, hogy az a tiszteletreméltó férfiú önmagával volt, mert állandóan fegyelmezte magát, mindig Alkotójának szeme előtt tudta magát, mert folyton vizsgálta magát, s így lelke szemét nem engedte fegyelmezetlenül elkalandozni.

Péter – De mit gondoljunk arról, ami Péter apostolról van megírva, mikor az angyal a börtönből kivezette: „ki magához térve mondta: Most igazán tudom, hogy az Úr elküldte angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és mindabból, amire a zsidó nép számított” (ApCsel 12,11).

Gergely – Kétféleképpen juthatunk önmagunkon kívül, Péter. Vagy gondolkodásunk hibája folytán önmagunk alá kerülünk, vagy pedig a szemlélődés kegyelme által magunk fölé emelkedünk. Az tehát, aki sertéseket őrizett, lelke kicsapongó tisztátalansága folytán önmaga alá esett, amaz pedig, akit az angyal megszabadított és lelkét elragadtatásba emelte, szintén magán kívül volt ugyan, de fölötte önmagának. Mindkettő önmagába tért vissza, amikor az egyik élete kisiklásából szedte össze lelkileg magát, a másik pedig a szemlélődés csúcsáról szállt le oda, ami korábban, közönséges értelmével volt. A tiszteletre méltó Benedek tehát így volt a magányban önmagával: megőrizte magát gondolatainak tartományán belül, mert ahányszor csak a szemlélődés heve a magasba emelte, önmagát kétségen kívül maga alatt hagyta.

Péter – Elfogadom, amit mondasz. De kérlek, arra felelj most, szabad volt-e elhagynia a testvéreket, akiket egyszer elvállalt.

Gergely – úgy vélem, Péter, ott kell türelemmel elviselni a meglevő rosszakat, ahol van néhány jó is, akiken segíthetünk. Mert ahol a jóktól már nem remélhető gyümölcs, ott a gonoszokra fordított fáradozás is legtöbbször hiábavaló; különösen akkor, ha a közelben bőséggel adódnak olyan lehetőségek, amelyek Isten számára gyümölcsözőbbnek bizonyulnak. A szent férfiú tehát vajon melyikük megtartása végett állt volna ott továbbra is helyt, midőn azt látta, hogy mindannyian egy akarattal üldözik őt? És gyakran érzik ezt így a tökéletes lelkek – ezt nem i hallgathatjuk el –, mert amikor fáradozásunkat eredménytelennek látják, más helyre mennek, hogy ott gyümölcsözően munkálkodhassanak. Így az a kiváló hithirdető is, aki fölszabadulni és Krisztussal együtt lenni kívánt, akinek „az élet Krisztus é meghalni nyereség”, aki nemcsak magának kívánja a szenvedések bajvívását, hanem ezek elviselésére másokat is felgyullaszt, mikor Damaszkuszban üldözést szenved azért, hogy ki tudjon belőle szabadulni – falat, kötelet, kosarat kér, és titokban lebocsáttatja magát. Vajon azt mondjuk-e ezért, hogy Pál félt a haláltól, amelyet állítása szerint annyira kívánt Jézus szerelméért? Mivel azonban úgy látta, hogy itt kevesebb az eredmény, és súlyos a megpróbáltatás, megmenekült, de csak azért, hogy másutt sikeresen tudjon tovább fáradozni. Istennek e bátor harcosa ugyanis nem kart lakat alatt vesztegelni, hanem a küzdelem mezejét kereste. Ha szívesen hallgatsz továbbra is, hamarosan meglátod, hogy a tiszteletreméltó Benedek is csak hajlíthatatlan férfiakat hagyott el, más helyen viszont sokakat támasztott a lelki halálból életre.

Péter – Hogy valóban úgy van, ahogy te mondod, azt mind az ésszerűség, mind a felhozott találó idézet igazolja. Ámde most már arra kérlek, térj vissza a nagy Atya életének további rendszeres elbeszéléséhez.

Gergely – Minthogy a szent férfiú e magányában egyre növekedett erényekben és csodajelekben, sokakat gyűjtött maga köré a mindenható Isten szolgálatára. Így a mindenható Úr Jézus Krisztus segítségével tizenkét monostort alapított itt, s mindegyikbe – apátot állítva élükre – tizenkét-tizenkét szerzetest osztott. Egyeseket azonban, akikről úgy gondolta, hogy szeme előtt majd alkalmasabban nevelődnek tovább, maga mellett tartott. Történt ekkor, hogy Róma városának hívő nemes emberei közül is sereglettek hozzá, és átadták neki fiaikat, hogy nevelje őket a mindenható Úr szolgálatára. Equicius Maurust, Tertulus patrícius pedig Placidust adta át ekkor őneki – jóreménységű gyermekeiket. Közülük az ifjú és kiváltképpen jóerkölcsű Maurus Mestere jobbkezévé kezdett kifejlődni. Placidus ellenben ekkor még csak gyermekéveit élte.

Volt ott a monostorok egyikében, melyet Benedek köröskörül épített, egy szerzetes, aki nem bírta az imát, hanem mihelyt a testvérek az ima végzésébe fogtak, ő kiment és szétszórt lelkülettel földi, ideigvaló dolgokkal foglalkozott. Apátja ezért gyakran megintette, végül is isten embere elé került a dolog. Ő szintén nagyon a szemére lobbantotta oktalanságát. Ám ez visszatérve monostorába, alig két napig tartotta magát Isten emberének intelméhez; a harmadik napon visszatért szokásához és az ima ideje alatt újra el-elkószálgatott.

Mikor Isten emberének ezt a monostor apátja – kit ő nevezett ki – jelentette, így szólt: „Magam megyek el és én javítom meg.” Isten embere meg is érkezett a monostorba; a megállapított órában, a zsoltáréneklés végeztével a testvérek imába merültek. Látja ám ekkor, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságon ott maradni, egy fekete kisgyerek a ruhája szélénél fogva kifelé húzza. Ekkor Benedek a kolostor apátjának, kit Pompeianusnak hívtak, és Isten szolgájának, Maurusnak ezt mondta négyszemközt: „Nem látjátok, ki az, aki azt a szerzetest kifelé húzza?” Ezek azt felelték: „Nem.” Mire ezt mondta nekik: „Imádkozzunk, hogy ti is lássátok, ki után megy ki ez a szerzetes.” Mikor így két napon át imádkoztak, Maurus szerzetes látta a dolgot, Pompeianus azonban, a monostor apátja, nem láthatta.

A következő nap pedig az ima végeztével, amint Isten embere kilépett az imateremből, ott találta künn álldogálva a szerzetest. Szíve vakságáért erre megvesszőztette. És íme, ettől a naptól kezdve nem engedte többé, hogy ez a kis fekete gyerek őt újra elvigye, hanem ő is ott maradt az ima ideje alatt állhatatosan. Így aztán az ősellenség nem mert többé hatalmaskodni gondolatai felett, mintha csak ő maga szenvedte volna el a megvesszőzést.

Azok közül a monostorok közül, melyeket Benedek itt felépített, három egy hegy tetején állott. ezért a testvéreknek nagyon nehezükre esett állandóan a tóhoz lejárniok, hogy vizet merítsenek, különösen azért, mert a hegy oldalán, amikor leereszkedtek rajta, mindig komoly veszedelem fenyegette őket. Így a három monostor testvérei együttesen elmentek egyszer Isten szolgájához, Benedekhez, és azt mondták neki: „Nehéz nekünk naponta lejárni a tóra vízért. Szükséges volna tehát, hogy a monostorok innen máshová költözzenek.” Meghallgatta és kedvesen megvigasztalta őket. Még azon az éjjelen egy kisfiúval, név szerint Placidussal, akit fentebb említettem már, felment a sziklahegy tetejére, és ott hosszasan imádkozott. Imádsága végeztével három szikladarabot helyezett el azon a helyen, jel gyanánt, majd visszatért monostorába, anélkül azonban, hogy bárki is tudott volna a dologról. Mikor pedig másnap az említett testvérek újra visszatértek hozzá a víz ügyében, ezt mondta nekik: „Menjetek csak el, és ott, ahol három egymásra tett követ találtok, ássatok egy keveset: a mindenható Istennek van ereje, hogy a hegy tetején is vizet fakasszon, s így levegye vállatokról a nehéz jövés-menés terhét.” Erre elmentek és a hegynek azt a szikláját, melyről Benedek beszélt nekik, már nedvesen találták. Miután pedig vájatot is csináltak rajta, az tüstént megtelt vízzel, amely oly bőségben áradt tovább, hogy még most is gazdagon fakad, sőt a hegycsúcsról a mélybe folyik alá.

Egy alkalommal egy lélekben szegény gót férfi jött oda, hogy szerzetes legyen. Isten embere, Benedek készségesen fel is vette. Egyik nap egy vasszerszámot adatott neki, amelyet sarlóhoz való hasonlósága miatt sarlókésnek neveznek, mégpedig abból a célból, hogy ott egy darabon a tövisbokrokat irtsa ki, mert ott akartak kertet létesíteni. A hely, amelyet a gótnak irtania kellett, a tó partja fölött terült el. Mikor a gót ereje megfeszítésével kezdete a bokrokat kivagdalni, a vas egyszercsak lerepült a nyélről, és a tóba esett, oda, ahol akkora volt már a víz mélysége, hogy semmi remény nem volt visszaszerzésére. A gót elveszettnek hitte az eszközt, remegve futott Maurus szerzeteshez, jelentett az okozott kárt; és magát is bűnnel vádolta. Maurus szerzetes viszont Isten szolgájának, Benedeknek hamarosan tudomására hozta ezt. Isten ember, Benedek ennek hallatára a tóhoz ment, kivette a gót kezéből a nyelet és a tóba vetette. És íme, a vas a mélyből azonnal felbukkant, és újra beleilleszkedett a nyélbe. Benedek ezután tüstént visszaadta neki a vasszerszámot és ezt mondta: „Itt van, dolgozz vele tovább, és ne szomorkodj!”

Egyik nap, mikor a tiszteletreméltó Benedek cellájában tartózkodott, a szent férfiú egyik szerzetese, a már említett Placidus, a tóhoz ment vizet meríteni. Kezében levő edényét vigyázatlanul eresztette a vízbe és így ő maga is utána esett. A hullám gyorsan elsodorta és már majdnem egy nyíllövésnyire vitte befelé a szárazföldtől. Isten embere a cellájából azonnal észrevette ezt; tüstént hívta Maurust, és ezt mondta neki: „Siess, Maurus testvér, mert a gyermek, aki vízért ment, a tóba esett, és már messzire vitte a hullám.” Csodálatos esemény! Péter óta ismeretlen! Miután ugyanis Maurus áldást kért és kapott, sietve indult az Atya parancsszavára, és egészen addig a helyig, ameddig a hullám magával sodorta a gyermeket, azt vélte, hogy a szárazon jár, pedig a víz színén szaladt. Megragadta hajánál fogva a fiút, és gyors futással vele együtt vissza is tért. Amint azután szárazra lépett lába, feleszmélve hátranézett, és rájött, hogy a víz felett futott. Minthogy gondolni sem merte volna, hogy ez megtörténhetik, megdöbbenve csodálkozott az eseten. Majd visszatért az Atyához és beszámolt neki a történtekről. A tiszteletreméltó Benedek nem a maga érdemének, hanem az engedelmesség jutalmának tulajdonította a dolgot. Ám Maurus a parancs eredményének mondta, ami történt, minthogy ő nincs tudatában olyan erőnek, amelyet öntudatlanul gyakorolt volna. Ebben a kedves alázatossági vetélkedésben a megmentett gyermek lépett fel bírónak. Ezt mondta: „Mikor engem a vízből kifelé húztak, a fejem fölött az apát köpenyét láttam, és meg voltam győződve, hogy ő segít ki a vízből.”

Péter – Nagy dolgok ezek, amiket elmondasz; sokak épülésére szolgálnak majd. Én pedig, minél inkább issza a lelkem ennek a jóságos férfinak csodáit, annál jobban szomjazom még utánuk.

A környéken már mindenfelé fellángolt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak szeretete, és sokan hagyták el már a világ életét, hogy a Megváltó könnyű igájába törjék be szívüket. Ám ahogy a gonoszok tulajdonsága, hogy másokra irigykednek az erények birtoklásáért, amelyeket ők viszont nem igyekeznek megszerezni: egy szomszédos templom papját, név szerint Florentiust, a mi alszerpapunknak, Florentiusnak nagyatyját is ledöntötte lábáról az ősellenség gonoszsága, s a szent férfiú buzgólkodására irigy szemmel kezdett tekinteni; életmódját ócsárolta, és akiket csak tudott, még meglátogatásától is igyekezett visszatartani. Mikor azonban látta, hogy sikeres működésének gáncsot nem vethet, életszentségének híre pedig egyre növekszik, sőt éppen hírnevének dicsősége vonz szakadatlanul sokakat a tökéletesebb életeszmény felé: mind jobban és jobban fellángolt lelkében az irigység tüze, és így egyre elvetemültebbé vált, mert életszentségének dicsőségére áhítozott, de dicséretes életmódját nem akarta. Irigysége vakságában odáig jutott, hogy szeretetközösségük jeleként mérgezett kenyeret küldött neki. Isten embere hálásan fogadta, de nem maradt rejtve előtte, milyen veszedelem rejlik a kenyérben. Étkezése idején a szomszédos erdőből egy holló szokott odaszállni, hogy kezéből vegye a kenyeret. Mikor így a holló szokása szerint ekkor is megérkezett, Isten embere eléje vetette a kenyeret, amelyet a pap küldött neki, és ráparancsolt: „Urunk, Jézus Krisztus nevében vedd ezt a kenyeret, és olyan helyen dobd el, ahol senki emberfia meg nem találhatja.” Ekkor a holló nyitott szájjal, kitárt szárnyakkal röpködni kezdett a kenyér körül, károgva, mintha csak világosan azt mondaná: igenis, akar engedelmeskedni, de mégsem tudja a parancsot végrehajtani. Isten embere pedig újra és újra ráparancsolt ezekkel a szavakkal: „Vedd csak, vedd fel, nem történik veled semmi. Dobd el ott, ahol ember meg nem találhatja”. Hosszabb idő múltán a holló végre belekapott, felemelte és eltávozott vele. Három óra múlva, mikor már eldobva a kenyeret visszatért, megkapta Isten emberének kezéből szokott adagját is. Mikor a tiszteletreméltó Atya ebből látta, hogy a pap lelkében ott izzik a gyűlölet az ő élete ellen, inkább miatta, mint saját maga miatt bánkódott. Az említett Florentius ellenben, mivel a Mester testét nem tudta megölni, most már tanítványai lelkének meggyilkolásáért lobbant lángra. Ezért a monostor kertjébe, ahol Benedek lakott, szemük elé hét mezítelen leányt küldött. Ezek egymás kezét fogva sokáig táncoltak ott, hogy a tanítványok lelkében az érzékiség vágyát felkorbácsolják. Amint a szent férfiú ezt cellájából észrevette, és a még fiatal tanítványok lelkét a bukástól féltette – minthogy azt gondolta, minden csak az ő üldöztetése végett történik –, kitért az irigység útjából. Ezért az összes imahelyeket, melyeket alapított, az élükre helyezett elöljárók alá rendelte és testvéreket is adott mindegyikhez. Majd pedig néhány szerzetest maga mellé véve elhagyta itteni lakóhelyét. Alig étért ki azonban alázatosan Isten embere a gyűlölködés elől, a papot a mindenható isten rettenetesen megbüntette. Mert amikor háza erkélyén állott és észrevéve Benedek távozását ujjongani kezdett, – jóllehet a ház egyéb szerkezetében épségben megmaradt – az erkély, ahol, állott, leszakadt és Benedek ellenségét összezúzta, kioltva életét. Isten emberének Maurus nevű tanítványa úgy vélte ekkor, hogy ezt rögtön jelentenie kell a tiszteletreméltó Atyának, Benedeknek, aki az erkélytől még alig volt tíz mérföldnyire – és ezt üzente neki: „Térj vissza, mert a pap, ki téged üldözött, immár halálát lelte”. Mikor Isten embere, Benedek ezt meghallotta, fájdalmas panaszokban tört ki, egyrészt azért, mert ellensége elpusztult, másrészt pedig mivel tanítványa az ellenség halálán örvendezett. Ezért aztán vezeklést is szabott tanítványára, mert mikor a dolgot hírül adta, az ellenség pusztulásán örvendeni merészelt.

Péter – Csodálatosak és rendkívül bámulatosak, amiket mondasz; mert a sziklából való vízfakasztásban Mózest, a víz mélyéről visszatérő vasdarab esetében Elizeust, a vizenjárásban Pétert, a holló engedelmességében Illést, ellensége halálának meggyászolásában Dávidot ismerem fel benne. Ha végiggondolom, ez a férfiú valóban el volt telve minden igazak lelkével.

Gergely – Péter, az Úr embere Valakinek a lelkét hordozta: azét, aki a nekünk hozott megváltás kegyelmével az összes választottak lelkét eltöltötte, akiről János ezt mondja: „Ő volt az igazi világosság, mely megvilágosít minden e világra jövő embert” (Jn 1,9). És akiről ugyancsak írva van: „Mi mindnyájan az Ő teljességéből vettünk” (Jn 1,16). Mert valóban: Isten szent emberei az Úrtól csodás erőket kaphattak, de nem tudták ezeket egyben másoknak is átadni. Ő azonban, aki ellenségeinek Jónás próféta jelét ígérte, övéinek erőt adott a csodák véghezvitelére. Így a gőgösök szemében csak meghalni, az alázatosak előtt azonban feltámadni is kegyes volt, hogy azok is lássák, mit vetettek meg, és emezek is, mit kell tisztelniök és szeretniök. E titokzatos isteni végzésből ered, hogy a gőgösök csak a halál szégyenét látják, az alázatosak ellenben a halál felett való diadalmas erőt nyerik el.

Péter – Arra kérlek most már, fejtsd ki azt is, hogy a szent férfiú hova költözött, és tett-e ott is csodajeleket.

Gergely – A szent férfiú, bár más helyre költözött, ellenséget mégsem cserélt. Utána ugyanis még súlyosabb küzdelmeket állott ki, mert most már azt is meg kellett tapasztalnia, hogy maga a gonoszság mestere támadt nyíltan ellene. Cassinum nevű erődítmény állott egy magas hegy oldalában. A hegy a várat széles hajlattal fogta körül, de egyben három mérföldnyire kiemelkedve csúcsával mintegy az égbe tört. Volt itt egy régi szentély, ahol az ősi pogány szokásnak megfelelően a tudatlan mezei nép még Apollót tisztelte. Köröskörül pedig berkek virultak démonok tiszteletére: itt még ebben az időben is pogányok esztelen sokasága fáradozott istentelen áldozatok bemutatásával. Mikor Isten embere ideérkezett, összezúzta a bálványszobrot, lerombolta az oltárt, kiirtotta a berkeket, sőt magából Apolló templomából Szent Márton tiszteletére emelt szentélyt. Oda, ahol Apolló oltára állt, Szent János szentélyét állította fel. A környéken lakó embereket pedig hithirdetésével az igaz hitre hívta. Ám mindezt az ősellenség nem tűrte szó nélkül, és már nem rejtett módon vagy álomlátásban, hanem látható alakban állt az Atya szeme elé, és nagy kiáltozások közepett arról panaszkodott, hogy erőszakot szenved; hangját a testvérek is hallották, jóllehet alakját nem látták. Ahogy a tiszteletreméltó Atya tanítványainak elmondta, az ősellenség iszonyatosan rút formában, tűzlángban jelent meg lelki szem előtt, s égő arccal és szemmel dühöngött ellene. Amit mondott, azt valamennyien hallották, először ugyanis a nevén szólította őt. Mivel Isten embere semmit sem felelt neki, gyalázkodásokban tört ki, és azt kiabálta: „Benedictus, Benedictus”, de látva, hogy semmi választ nem kap, rögtön hozzátette: „Maledictus, non Benedictus (Átkozott, nem Áldott), mi bajod van énvelem? Miért üldözöl engem?”
Ám most vegyük sorra az ellenség új harcait Isten szolgája ellen, akit ugyan akarattal hívott ki a viadalra, de ezzel akarata ellenére csak a győzelemre adott neki alkalmat.

Egyik nap, mikor a testvérek a monostor lakóhelyiségeit építették, egy ott fekvő követ is be akartak emelni a falba. Két-három testvér sem tudta azonban megmozdítani. Erre még másokat is odahívtak, de az továbbra is olyan mozdulatlan maradt, mintha belegyökerezett volna a földbe. Nyilvánvaló volt: maga az ősellenség ült rá, minthogy annyi férfinak a keze nem tudta helyéből kimozdítani. E nehézség láttán Isten emberéhez siettek, jöjjön el és imádságával űzze messze az ellenséget, hogy aztán felemelhessék a követ. Ő azonnal oda is ment, ima után áldást adott rá, mire olyan gyorsan felemelték a követ, mintha semmi súlya sem lett volna.

Isten ember szándékának megfelelően akkor ott ásni kezdtek. Mikor így ásás közben mélyebbre jutottak, egy ércből való bálványszoborra bukkantak. Egy időre a konyhába dobták be, és ekkor úgy tűnt, hogy tűz csap fel belőle. A szerzetesek mind azt hitték, hogy a tűz az egész konyhaépületet elhamvasztja. Ahogy a nagy zaj közepett vízzel oltani próbálták, a csődületre odajött Isten embere is. Azt találta, hogy ő nem látja a tüzet, csak a testvérek szemei; azonnal imádságra hajtotta le fejét. Így aztán szemük helyes használatára vezette vissza a testvéreket, hisz látta, hogy képzeletbeli tűz kápráztatja el őket. Erre ők is úgy látták, már, hogy a konyha épülete épségben van, és nem észlelték többé a lángokat sem, melyeket csak az ősellenség vetített lelki szemeik elé.

Ismét más alkalommal, mialatt a testvérek – minthogy a helyzet így kívánta meg – egy falat kissé magasabbra húztak, az Isten embere pedig cellája magányában tartózkodott buzgó imádságba merülve, újra megjelent előtte az ősellenség csúfolkodva; jelentette, hogy a munkában levő testvérekhez tart. Ezt Isten embere hírnök útján gyorsan jelezte a testvéreknek, azt üzenve: „Testvérek, óvatosan dolgozzatok, mert ebben az órában odaérkezik hozzátok az ördög”. Az üzenetvivő alig fejezte be szavait, a gonoszlélek máris ledöntötte az épülő falat, és lezuhanva az egyik gyermek-szerzetest, egy császári udvari ember fiát, agyon is zúzta. Az eset mindannyiukat nagyon elszomorította, és nagyon lesújtotta; nem ugyan a fal kára, hanem a testvér elvesztése miatt. Mélységes fájdalmukban igyekeztek ezt a tiszteletreméltó Benedek atyának minél előbb jelenteni. Benedek atya ekkor maga elé hozatta a szétroncsolt tetű gyermeket. Csak köpenybe burkolva tudták vinni, mert a ledőlt fal kövei nemcsak tagjait, hanem csontjait is összezúzták. Isten ember cellájában azonnal gyékényre fektette, melyet közönségesen mattának hívnak. Ezen szokott imádkozni. Majd kiküldve a testvéreket, bezárta szobája ajtaját, és a szokottnál is nagyobb buzgósággal imádkozni kezdett. Csodálatos dolog történt! Még ugyanebben az órában épségben küldte őt vissza a munkához, korábbi erejének teljes birtokában, úgyhogy ős is a testvérekkel együtt fejezhette be a falat, jóllehet az ősellenség azt hitte, hogy pusztulásával csúfot űzhet Benedekből.
Eközben Isten embere a prófétaság szellemével is kitűnt: későbbi eseményeket jövendölt meg, és távolban történt dolgokat hozott környezete tudomására.

Kolostori szokás volt, hogy mikor a testvérek valami megbízatással künn jártak a világban, sem ételt, sem italt nem vettek magukhoz kolostorukon kívül. A Regula ezt a gyakorlatát pontosan megtartották. Egyik nap valami ügy intézésére távoztak így a testvérek, mikor is a késő órákig voltak kénytelenek künn időzni. Úgy intézték a dolgokat, hogy egy vallásos asszony otthonába tértek be és ott érkeztek. Így későbben érkeztek vissza a kolostorba; szokás szerint az atya áldását kérték. Ő azonnal ezt kérdezte tőlük: „Hol étkeztetek?” Azt felelték: „Sehol sem”. Erre így szólt hozzájuk: „Miért hazudtok ekképpen? Vajon nem tértetek-e be ennek és ennek az asszonynak házába? Ezt és ezt az ételt nem költöttétek-e nála? Nem ittatok-e ennyi és ennyi pohár bort is?” Mikor így a tiszteletreméltó atya elsorolta nekik mind az asszony vendéglátását, mind az ételek faját, mind pedig a poharak számát, mindent bevallottak, amit tettek, és remegve borultak le lába elé, elismerve, hogy hibáztak. Ő pedig azonnal megbocsátotta hibájukat, számolva azzal, hogy távollétében sem tesznek többé ilyesmit, minthogy most már tudják róla, hogy lélekben velük van.

A fentebb említett Valentinianus szerzetes testvére világi, de vallásos ember volt. Hogy Isten szolgájának imáját elnyerje, és testvérét lássa, évenként éhgyomorral szokott lakóhelyéről a kolostorba jönni. Egyik nap is, mikor történetesen éppen úton volt a monostor felé, egy vándorutas is csatlakozott hozzá, aki útravaló élelmét is magával vitte. Mikor már későre járt az idő, ezt mondta: „Jöjj, testvér, együnk valamit, hogy el ne lankadjunk az úton”. Ő ezt felelte: „Távol legyen ez tőlem, testvérem. Nem teszem, mert mindig böjtölve szoktam a tiszteletreméltó Benedek atyához jönni”. Erre a feleletre az útitárs egy ideig elhallgatott. Midőn azonban egy kis utat ismét megtettek, újra csak biztatta, hogy egyenek. Ám ő nem akart beleegyezni, mert éhgyomorral szándékozott megérkezni. És erre újra elhallgatott, aki az evést szorgalmazta, és egyetértett egy kis idáig még abban, hogy továbbra is böjtölve menjen vele együtt. Midőn azonban egyrészt már hosszabb utat tettek meg, másrészt a hosszú idő kifárasztotta őket a járásban, íme, útközben egy rétre bukkantak, aztán egy forrásra. Mindez nagyon vonzónak tűnt nekik testük felüdítésére. Ekkor az útitárs ezt mondotta: „Íme, itt a víz, itt a rét, itt a kellemes hely, ahol felüdíthetjük magunkat és kissé megpihenhetünk,hogy utána épségben végezhessük be gyaloglásunkat”. Hogy így a szó hízelgett a fülnek, a hely pedig a szemnek, ennek a harmadik rábeszélésnek engedett, beleegyezését adta és evett. Az esti órákban aztán megérkezett a monostorba. A tiszteletreméltó Benedek atya elé vezették és imádságát kérte. Ám a szent férfiú szemrehányóan azt mondta: „Hogyan történhetett ez meg, testvér? Hogy ugyanis téged a gonosz ellenség, amely útitársad által szólt hozzák, első alkalommal nem tudott rávenni, másodszor sem, harmadszorra mégis rábeszélt, és így akarata szerint győzedelmeskedett feletted?” Ekkor ő beismerve lelke gyengeségét lábai elé vetette magát, és annál inkább kezdte gyarlóságát pironkodva siratni, minél jobban látta, hogy még távollétében is Benedek atya szeme előtt volt, amikor hibázott.

Péter – Úgy látom, a szent férfiú szívében Elizeus szelleme élt, aki együtt volt távollevő tanítványaival is.

Gergely – Péter, légy most csendben, hogy aztán nagyobb dolgokat is hallhass.

A gótok idejében királyuk, Totila is hallott arról, hogy a szent férfiút eltölti a prófétaság szellem. Elindult tehát monostora felé, és egy kissé távolabb megállapodott, hírül adatva nekik, hogy érkezőben van hozzá. A monostorból azonnal üzenet jött számára, hogy jöjjön nyugodtan. Ő azonban, minthogy álnok lelkületű volt, próbára akarta tenni Isten emberét, igazán rendelkezik-e a prófétálás szellemével. Egyik fegyverhordozóját Riggonak hívták; ez átadta neki lábbelijét, őt viszont királyi ruhába öltöztette és megparancsolta neki, hogy mintegy az ő személyében menjen el Isten emberéhez. Kíséretként három társát is vele küldte, akik legszűkebb környezetét szokták alkotni; azaz: Vult, Rudericet és Blindint, hogy ezek Isten szolgája szemében azt színleljék, hogy ő Totila király és mellette legyenek. Még más kísérőket és fegyvereseket is adott melléje, hogy mind a kísérőkből, mind a bíboröltözékből azt higgyék, hogy Riggo a király. Amikor ez ékes ruházatban, kísérői csapatától körülvéve belépett a monostorba, Isten ember ott ült egy távoli helyen. Amint megpillantotta az érkezőt – ahogy távolról már hallható volt hangja – ezt kiáltotta feléje: „Tedd le, fiam, tedd csak le, amit viselsz: nem a tied az!” Riggo erre tüstént földre rogyott, megrettent, hogy ily nagy férfiút próbált kijátszani. Akik vele jöttek Isten emberéhez, ugyancsak a földre roskadtak. Mikor aztán fölkeltek, nem mertek hozzá közeledni, hanem visszatértek királyukhoz, és remegve jelentették neki, milyen gyorsan lelepleződtek.

Totila ekkor maga ment el Isten emberéhez. Mikor messziről meglátta, nem mert feléje közeledni, hanem a földre vetette magát. Isten embere kétszer-háromszor szólította: „Kelj fel”. Ám ő nem mert előtte a földről felkelni. Ekkor Benedek, az Úr Jézus Krisztus szolgája, maga lépett oda a földreborult királyhoz. Felemelte a földről, megfeddte cselekedeteiért. Pár szóval mindent előre megmondott neki, ami majd a jövőben történik vele, és ezt mondta: „Sok rosszat cselekszel, sokat cselekedtél, végre valahára hagyj már fel gonoszságoddal. Rómába bevonulsz, átkelsz a tengeren is, kilenc évig uralkodsz, a tízedikben meghalsz”. Ezek hallatára a király nagyon megrettent, imádságot kért, majd eltávozott. És valóban, ettől az időtől kezdve már nem volt annyira kegyetlen. Nem sokkal utóbb bevonult Rómába, eljutott Szicíliába is, uralkodása tízedik évében pedig a mindenható Isten ítélet folytán királyságát életével együtt elvesztette.
A canusiumi szentegyház püspöke az Úr szolgáját gyakran felkereste; Isten ember érdemekben gazdag élete miatt nagyon szerette őt. Mikor Totila király bevonulásáról és Róma város elpusztulásáról beszélgetett vele, a püspök ezeket mondta: „Ez a király a várost úgy lerombolja, hogy többé senki sem lakik benne.” Isten embere ezt válaszolta neki: „Rómát a pogányok nem törlik el a föld színéről, hanem viharok, villámok, forgószél és földrengés sújtja s így lesz része a pusztulásban”. E jövendölés titkai már napnál világosabbak előttünk, kik látjuk e város viharoktól szétdúlt falait, összedőlt házait, lerombolt templomait. Az idő múlásától megviselt épületek gyakori összeomlások következtében lassan romokban hevernek. Tanítványa, Honoratus, akitől ezt az értesülést szereztem, azt mondja, hogy ezt nem közvetlenül tőle hallotta, hanem azt állítja, hogy a testvérek mondták el neki.

Ugyanebben az időben az aquinumi egyház egyik klerikusát az ördög gyötörte. Constantinus, a tiszteletreméltó férfiú, e szentegyház püspöke a vértínúk sok helyére elküldte, hogy épségét visszanyerhesse. Ám a szent mártírok nem akarták egészséggel magajándékozni, hogy így mutassák ki, milyen nagy a kegyelem Benedekben. Elvitték tehát a mindenható Isten szolgájához, Benedekhez. Ő az Úr Jézus Krisztushoz imádkozva, a megszállott emberből azonnal kiűzte az ősellenséget. Mikor így meggyógyult, ezt parancsolta neki: „Menj, és ezután húst ne egyél, a szent rend felvételét pedig soha meg ne kíséreld. Amely napon ugyanis a szent rendet fel merészelnéd venni, azonnal újra az ördög rabságába esel”. A klerikus épségben távozott. Friss fájdalom a lelket félelemben tartja: így ős is egy ideig megtartotta, mit Isten embere parancsolt neki. Mikor azonban évek múltán azok, akik nála előbbre voltak, mind elhaláloztak, s továbbá azt látta, hogy a nála hátrábbvalók a szent rendek felvételében föléje kerülnek, mintha az idők múlásával elfelejtette volna Isten emberének szavát, semmibe dobta azt és felvette a szent rendet. Erre az ördög amely elhagyta, újra hatalmába kerítette, és nem szűnt meg gyötörni mindaddig, amíg csak ki nem lehelte lelkét.

Péter – Úgy látom, Isten ember az istenség titkaiba is behatolt; meglátta: a klerikus azért adatott át az ördögnek, hogy ne merészelje felvenni a szent rendet.

Gergely – Miért ne ismerte volna az istenség titkait az, aki az istenség parancsait megtartotta, hisz írva van: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele” (1 Kor 6,17).

Péter – Ha egy lélekké lesz az Úrral, aki az Úrhoz ragaszkodik, hogyan van, hogy ugyanez a kiváló hithirdető ezt mondja: „Ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm. 11,34). Furcsának látszik, hogy az ember ne ismerje annak gondolatát, akivel eggyé lett.

Gergely – A szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, igenis ismerik az Úr gondolatát. hiszen ugyanez az apostol ezt is mondja. „Mert ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek?” (1 Kor 2,11). Éppúgy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. És hogy megmutassa: ő is ismeri Isten dolgait, ezt főzi hozzá: „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket” (1 Kor 2,12). Ezért ismét csak ezt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik, nekünk azonban feltárta isten a Lélek által.” (1 Kor 2,9).

Péter – Ha tehát az apostolnak isten Lelke nyilatkoztatta kis Isten dolgait, hogy mondhatta korábban idézett szavai előtt ezeket: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33). De hogy ezt mondom, eszembe ötlik egy másik kérdés is: Dávid próféta e szavakkal szól az úrhoz: „Ajkammal hirdetni fogom szád minden végzését” (Zsolt 118,13). Minthogy kisebb dolog tudni, mint hirdetni is valamit, hogyan van, hogy Pál megfoghatatlannak mondja Isten gondolatait, Dávid ellenben azt állítja, hogy ő mindezeket nemcsak tudja, hanem ajkával hirdeti is?”

Gergely – Minkét dologra feleltem már előbb, amikor azt mondtam, hogy a szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, az Úr gondolatát igenis ismerik. Mindazok ugyanis, akik önmagukat neki átadva az Urat követik, éppen az önátadás révén egyesülnek istennel; viszont, minthogy még a romlandó test súlya alatt görnyednek, ennyiben nincsenek Istennel együtt. Tehát: tudják Isten gondolatai, a titkosat is, amennyiben vele egyesülnek; viszont amennyiben el vannak még Tőle választva, nem tudják őket. Mivel tehát titkait emberésszel teljesen meg nem értik, azt állítják, hogy megfoghatatlanok az ő gondolatai. Másrészt azonban: mivel lélekben hozzá tapadnak, és így hozzá tapadva, amit – akár a Szentírás szavai, akár titkos kinyilatkoztatások által – éppen kapnak, azt fel is ismerik, tudják is és hirdetik is. Istennek azokat a gondolatait tehát, amelyekről Ő hallgat, nem tudják. Amit viszont elmond, azt tudják. Ezért Dávid próféta, mikor ezt mondta: „hirdetni fogom ajkammal minden végzését”, rögtön hozzátettel: „szádnak”, mintha csak világosan ezt mondaná: azokat a gondolataidat tudom megismerni és hirdetni, amelyekről tudom, hogy te mondottak őket. Mert azokat, amelyeket nem közölsz, kétségkívül elrejted megismerésük elől. Egyezik tehát a próféta és az apostol mondása: egyrészt megfoghatatlanok Isten ítéletei, másrészt azonban, amit szája közöl, azt emberi ajakak is hirdetik. Mert úgy van, hogy amit Isten közöl, azt az emberek ismerhetik, amit meg rejtve tart, azt nem tudhatják.

Péter – kérdésem közbevetése folytán a dolog értelme világosság lett. Ám most már arra kérlek, folytasd, ha még van további mondanivalód e férfiú csodás erejét illetően.

Egy nemesi származású férfi, név szerint Theoprobus, Benedek atya szavára szerzetes lett; érdemekben gazdag élete miatt nagyon bensőséges viszonyban volt vele. Amikor egyik nap belépett Benedek cellájába, keserves sírásban találta. Sokáig állt ott csendben, de úgy látta, könnyeinek nem szakad vége. Isten ember azonban nem imádkozva sírt – ahogy máskor szokta – hanem szomorúan panaszkodva. Megkérdezte tőle, mi az oka ily nagy bánkódásának. Isten ember rögtön felelete: „Az egész monostor, amit felépítettem, minden, amit a testvéreknek elrendeztem, a mindenható Isten ítélete folytán átadatott a pogányoknak. Alig tudtam azt is kieszközölni, hogy a lelkek az enyémek maradjanak”. Szavait akkor Theoprobus csak hallotta, mi azonban már megvalósulva látjuk, hisz tudjuk, hogy monostorát a longobárdok népe a közelmúltban lerombolta. Nemrégiben, éjszaka idején, a testvérek pihenése alatt a longobárdok behatoltak, mindent széthordtak, de egyetlen embert sem tudtak elfogni. Teljesítette a mindenható Isten, amit Benedeknek, hűséges szolgájának megígért, hogy ha az anyagi dolgokat a pogányok kezére adja is, a lelkeket megőrzi. Ebben a dologban Pál szerepében látod Benedeket; az ő hajója is mindennel együtt elpusztult, de vigasztalásképpen magkapta társai életét.

Egyszer a mi Exhilaratusunkat, akit szerzetes korában te is ismertél, ura elküldte, hogy vigyen el Isten embere számára a monostorba két, borral teli faedényt, melyet közönségesen „flasco” néven hívnak. Az egyiket el is vitte, a másikat azonban útközben elrejtette. Isten embere, aki előtt a rejtett cselekedetek sem maradtak titokban, az egyet hálával fogadta, de a fiút távozóban ezekkel a szavakkal fegyelmeztette: „Vigyázz fiam, abból a flaskóból, amit elrejtettél, ne igyál, hanem csak hajlítsd oldalt, de óvatosan, és majd megtapasztalod, mi van benne”. A fiú nagy zavarban távozott Isten emberétől. Visszatértében mégis csak ki akarta próbálni, amit hallott; ezért valóban oldalt döntötte a flaskót, és mindjárt egy kígyó mászott ki belőle. Így a nevezett Exhilaratus az által, amit a borban talált, megrettent az elkövetett rossztól.

Volt a monostortól nem messze egy falu, amelynek tekintélyes számú lakóit Benedek hithirdető szava térítette a bálványok tiszteletéről Isten hitére. Élt itt néhány Istennek szentelt nő is. Lelki gondozásukra Isten szolgája, Benedek, gyakran odaküldte a testvéreket. Egyik nap is küldött így valakit hozzájuk a szokott módon. Ámde a szerzetes, akit küldött, a buzdító beszéd végeztével a nővérek kérésére kendőket fogadott el tőlük és keblére rejtette őket. Amikor hazaérkezett, Isten ember azonnal keserű, heves szavakkal dorgálni kezdte: „Hogyan fészkelt be kebledbe a gonoszság?” Ő elámult, és megfeledkezve tettéről, nem tudta, miért kapja a feddést. Erre Benedek azt mondta neki: „Nem  voltam-e én is ott, mikor Isten szolgáló leányaitól kendőket kaptál és elrejtette őket kebledben?” Mire ő tüstént lába elő borult és megbánta, hogy oktalan módon cselekedett. A keblébe rejtett kendőket pedig eldobta.

Egyik alkalommal, mikor a tiszteletreméltó Atya testi eledelt vett magához az esti órákban, egyik szerzetes, egy ügyvédnek a fia, tartotta kezében asztala előtt a világosságot. Míg Isten ember így étkezett, az pedig – szolgálva neki a világossággal – ott állt mellette, lelke mélyén a gőg szellemétől eltelve csendben ezeket forgatta és mondogatta magában: „Kicsoda ez, aki mellett étkezés közben most itt állok és szolgálatképpen tartom neki a világosságot? Ki vagyok én, hogy az ő szolgája legyek?” Az Úr embere erre tüstént feléje fordult, keményen korholni kezdte mondva: „Jelöld meg szívedet (2), testvér! Hogyan beszélhetsz ilyeneket? Jelöld meg szívedet!” Aztán mindjárt hívatta a testvéreket, és megparancsolta, hogy vegyék ki a kezéből a világosságot. Neki pedig meghagyta, hagyja abba szolgálatát, és maradjon ülve az alatt az idő alatt. Amikor a testvérek faggatták, mi van a szívében, sorjában előadta, mennyire eltöltötte őt a büszkeség szelleme, és hogy milyen szavakat mondott csendben, magában gondolkodva Isten embere ellen. Erre mind világosan láthatták, hogy a tiszteletreméltó Benedek előtt semmi sem maradhat titokban, hiszen meghallja még az elgondolt szavakat is.

Egy másik időpontban Campaniának ugyanezen a vidékén éhínség tört ki, és mindenki szenvedett az élelemhiánytól. Benedek monostorában sem volt már búza. A kenyér majdnem teljesen elfogyott már, úgyhogy az étkezés idejére mindössze öt darabot találtak a testvéreknek. A tiszteletreméltó atya szomorúan nézte őket, és kislelkűségüket szelíd feddéssel akarta gyógyítani, illetve ígéretével felemelni, ezért így szólt hozzájuk: „Miért szomorkodik lelketek a kenyér hiánya miatt? Ma ugyan kevés van, de a holnapi nap folyamán már bőven lesz”. Másnap valóban kétszáz véka lisztet találtak zsákokban a monostor kapuja előtt. De hogy ezt kiknek a közreműködésével küldte a mindenható Isten, az még ma is titok. Amikor a testvérek ezt meglátták, hálát adtak Istennek, és megtanulták: nem szabad kételkedniök többé, még szükségben sem, afelől, hogy bőségben meglesz mindenük.

Péter – Mondd meg, kérlek, azt kell-e hinnünk, hogy Isten szolgájában állandóan megvolt a prófétálás szellem! Vagy esetleg csak időnként töltötte el lelkét a prófétai szellem?

Gergely – A prófétaság szelleme, Péter, a próféták lelkét nem mindig világítja át, amint a Szentlélekről írva van: „ott fú, ahol akar” (Jn 3,8), ugyanígy tudnunk kell, hogy akkor fúj, amikor akar. Innen van, hogy amikor a király megkérdezte Nátánt, megépítheti-e a templomot, az először igent mondott, később ellenben megtiltotta neki (Vö. 2 Kir 7.). Innen van az is, hogy amikor Elizeus látta a síró asszonyt, de az okot nem tudta, ezt mondta szolgájának, aki vissza akarta az asszonyt tartani: „Hagyd csak, mert keserűségben van a lelke, s az Úr elrejtette előlem, nem tárta fel előttem” (3 Kir 4,27). A mindenható Isten ezt nagy szeretetéből rendeli így. Mert azzal, hogy a prófétai szellemet egyszer megadja, máskor meg megtagadja, ezzel a prófétálók lelkét részint a magasságokba emeli, részint pedig megőrzi az alázatosságban, hogy így, amikor megkapják a lelket, lássák, mik lesznek Isten által, amikor meg a prófétai szellem már nincs bennük, felismerjék, mik önmagukban.

Péter – Ahogy ezt mondod, nagyon ésszerűnek látom, hogy ez így van. De folytasd, kérlek, az elbeszélését mindannak, ami csak eszedbe jut a tiszteletreméltó Atyáról, Benedekről.

Egyszer egy hívő ember arra kérte, hogy a Terracina város mellett fekvő mezei jószágán építsen monostort, s küldje oda tanítványit. Kérésébe a tiszteletre méltó atya beleegyezett, kijelölte a testvéreket, apátot nevezett ki, é perjelt is állított. Amikor elindultak, ígéretet tett nekik; mondván: „Menjetek csak, majd egy napon és is elmegyek, és megmutatom, hol építsétek fel az imatermet, hol a testvérek ebédlőjét, hol a vendégszobát, illetve mindazt, ami csak szükséges”. Áldást kaptak, s azonnal útnak is indultak. Nagyon várták aztán a megállapított napot, és előkészítettek mindent, ami csak szükségesnek látszott azok számára, akik esetleg együtt érkeznek a nagy vendéggel, az atyával. Azon az éjjelen, mely a megígért napra virradt, Isten szolgájának, akit ott apátnak rendelt és perjelének, megjelent álmukban az Úr embere, és pontosan megmutatta az egyes helyeket, hol mit kell építeni. Amint felkeltek álmukból, kölcsönösen elmondták egymásnak, amit láttak. Azonban nem adtak teljességgel hitet a látomásnak, és csak várták Isten emberét, ahogy megígérte nekik. Mikor Isten embere a kijelölt napon nem érkezett meg, szomorúan mentek el hozzá és mondták: „Vártunk rád, Atyánk, hogy ígéreted szerint eljössz, és megmutatod, mit hol kell építenünk, s nem jöttél”. Erre ő ezt mondta nekik: „Miért mondjátok ezt, testvérek, miért? Hát nem mentem el, ahogy megígértem?” „Mikor jöttél el?” – mondták neki. Ő ezt felelte: „Hát nem jelentem meg mindkettőtöknek álmotokban? És nem jelöltem ki az egyes helyeket? Menjetek csak vissza, és ahogy a látomásban hallottátok, építsétek meg a monostor összes helyiségeit.” Amint ezt hallották, igen elcsodálkoztak. Visszatértek a szóbanforgó mezei jószágra és úgy építették fel az összes termet, ahogy a látomásból értesültek.

Gergely – Mindennapos beszédmódja, Péter, nem volt magasabb erőnek híjával. Mert akinek szíve odafent lakozott, annak ajkáról sem hangzott el hiábavaló szó. Ha pedig valamit nem ítélkezésképpen, hanem csak fenyegetés gyanánt mondott is, olyan ereje volt szavának, mintha nem lehetőségképpen és feltételesen, hanem már végső döntés módján szólt volna. Lakott ugyanis monostorától távolabb kés Istennek szentelt nő a saját házában. Előkelő származásúak voltak. Az élethez szükséges küldő dolgokban egy jámbor férfi volt szolgálatukra. Amint azonban némelyekben a származás nemessége gyakran a lélek nemtelenségét szüli, úgyhogy fenn hordják az orrukat, mivel másoknál többnek gondolják magukat: így az említett jámbor nők sem tartották kellően féken a nyelvüket és ezt az istenfélő férfit, aki külső ügyeikben szolgálatokat tett nekik, oktalan beszédeikkel gyakran haragra ingerelték. Mikor már eleget tűrte az ilyen dolgokat, elment Isten emberéhez és elmondta neki, mennyi szidalomban volt már része. Isten embere hallva a panaszt, tüstént megüzente nekik: „Fékezzétek a nyelveteket, mert ha nem javultok meg, kiközösítelek benneteket!” A kiközösítési határozatot nem mondta ki rájuk végzésszerűen, hanem csak kilátásba helyezte. A nők ellenben semmit sem változtattak régi magatartásukon, s néhány napon belül meghaltak. A templomban temették el aztán őket. Amikor pedig ebben a templomban szentmisét mutattak be, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: „Aki nem áldozik, adjon helyt másoknak”, dajkájuk, aki helyettük felajánlotta az áldozati adományt az Úrnak, látta ám, hogy szállnak sírjukból, és eltávoznak a templomból. Mikor aztán máskor is tapasztalta, hogy a szerpap kiáltó szavára kimentek, nem maradhattak a templomban, eszébe jutott, amit Isten embere mondott nekik még életükben, hogy tudniillik megfosztja őket a hívek közösségétől, ha erkölcseiket és beszédeiket meg nem változtatják. Ezt nagy szomorúsággal tudtára adták Isten emberének is, aki erre azonnal sajátkezűleg adott áldozati adományt, s így szólt: „Menjetek és ajánljátok fel értük az Úrnak ezt az adományt, s nem lesznek többé kiközösítve”. Amikor e felajánlást megtették értük, és a szerpap szokás szerint kiáltotta: akik nem áldoznak, távozzanak a templomból, többé már nem volt látható, hogy kimentek volna a templomból. Így kétségtelenül világossá vált, hogy Isten szolgájától visszakapták a hívekkel való közösséget, mert már nem távoztak el azok közül, akik a közösségtől nem voltak megfosztva.

Péter – Nagyon csodálatos, hogy egy – ámbár tiszteletreméltó és szent, de mégiscsak még ebben a romlandó testben járó – ember lelket szabadíthatott meg, jóllehet azok már a láthatatlan ítélet alatt voltak.

Gergely – De hát nem volt-e, Péter, még ebben a testben az is, aki hallotta: „Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,19). Az ő szerepét most mind a kötésben, mind az oldásban azok nyerik el, akik hit és erkölcs dolgában a kormányzás szent hivatalát birtokolják.
De hogy ilyen nagy dolgokra legyen képes a földből vett ember, az ég és föld teremtője jött le az égből a földre; és hogy a test ítélhessen a lelkek fölött, ezt is kegyes volt megadni az emberekért testté lett Isten; mivel a mi gyöngeségünk éppen azzal emelkedik maga fölé, hogy Isten ereje önmaga alá szállva gyengévé lett.

Péter – A csodajelek erejével összhangban van szavaid észszerűsége.

Gergely – Egyik nap egy fiatal szerzetese, ki túlságosan szerette szüleit, lakóhelyükre indult, de áldás nélkül távozott el a monostorból. Alighogy hazaért hozzájuk, aznap meg is halt. Amikor aztán eltemették, másnap a sírból kivetve találták testét. Újra eltemették. Ám a következő napon is csak kivetve, temetetlenül találtak rá, ahogy előzőleg. Erre aztán sietve Benedek atyához mentek és nagy sírás közepett arra kérték, fogadja újra vissza kegyébe. Isten embere azonnal saját kezével adta át nekik az Úr testét és azt mondta: „Menjetek, és tegyétek keblére (3) az Úr szent testét, aztán így fektessétek a sírba”. Ahogy ez megtörtént, a föld befogadta testét, magában is tartotta, és többé nem vetette ki. Gondold csak meg, Péter, milyen érdemekkel állhatott az Úr Jézus Krisztus előtt ez a férfi, hogy még a föld is kivetette annak testét, aki nem volt Benedek kegyében.

Péter – Világosan látom, és nagyon csodálkozom.

(3) Ebben a korban szokás volt, hogy a halott szájába tették az Úr testét.

Gergely – Egyik szerzetese teljesen a kószálásra adta magát és nem akart megmaradni a monostorban. Amikor Isten embere ezért többször is megintette, az pedig egyáltalán nem hajlott rá, hogy a közösségben megmaradjon, sőt folytonosan alkalmatlankodó kéréseivel zaklatta, hogy engedje ki: egyik napon a tiszteletreméltó atya – megunva erőszakosságát – haragosan ráparancsolt, hogy távozzék.

Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. Mikor a sárkány, amely megjelent előtte, fel akarta falni, remegve és lihegve kezdett hangosan kiáltozni, és mondta: „Siessetek, siessetek ide, mert a sárkány el akar nyelni!” Az odafutó testvérek a sárkányt ugyan nem látták, a remegő, lihegő szerzetest ellenben visszavezették a monostorba. Mindjárt meg is ígérte, hogy soha többé nem távozik a monostorból. Ettől az órától kezdve meg is tartotta ígéretét, minthogy a szent férfiú imádságára maga előtt látta azt a sárkányt, melyet addig látatlanul követett.

De úgy gondolom, azt sem szabad elhallgatnom, amit Antoniusnak, a kiváló férfinak elbeszéléséből tudtam meg. Elmondta ugyanis, hogy atyjának egyik gyermek-szolgája elefantiázis nevű betegségbe esett. Haja kihullott, bőre is feldagadt, és az egyre elhatalmaskodó betegséget nem tudta már titokban tartani. Atyja elküldte Isten emberéhez, s egészsége hirtelen gyorsasággal helyreállt.

 Abban az időben mikor Campaniát keményen sújtotta az éhínség, Isten embere a különböző rászorulók között monostora összes javait szétosztotta, úgyhogy az éléskamrában majdnem semmi sem maradt, csak egy üvegedényben kevéske olaj. Ekkor egy Agapitus nevű alszerpap jött oda, és nagyon könyörgött, hogy legalább valami csekély olajat adjanak neki. Az Úr embere, aki elhatározta: a földön mindent odaad, hogy az égben mindent megtarthasson, megparancsolta, hogy ezt a kis maradék olajat is adják oda a kérőnek. Az a szerzetes azonban, aki az éléstárat kezelte, hallotta ugyan a parancsot, de vonakodott végrehajtásától. Amikor Benedek kisvártatva érdeklődött, vajon – parancsa szerint – odaadta-e, a szerzetes azt felelte, nem adta oda, mert ha ezt is odaadja, a testvérek számára semmi sem marad. Erre Benedek haragosan ráparancsolt a többiekre: az egész üvegedényt, amelyben az a kis olaj még megmaradt, dobják ki az ablakon, hogy ne maradjon semmi a monostorban az engedetlenség gyümölcséből. Így is történt. Az ablak alatt igen meredek mélység volt, zord sziklaszirtekkel. A kihajított üvegedény a sziklára esett, de mégis oly tökéletes épségben maradt, mintha ki sem hajították volna: se össze nem tört, se az olaj nem ömlött ki belőle. Isten embere megparancsolta, hozzák fel, és úgy, ahogy van, mindenestül adják oda a kérelmezőnek. Utána összehívta a testvéreket, az engedetlen szerzetest pedig hitetlensége és engedetlensége miatt mindannyiuk előtt megfeddette.

Mikor a feddést befejezte, a testvérekkel együtt ott helyben mindjárt imádságba merült. Ott, ahol a testvérekkel imádkozott, volt egy üres, lefedett olajos hordó. Mialatt a szent férfiú állhatatosan imádkozott, az olaj szintje emelkedett, és még a fedőt is emelgetni kezdte. Mikor aztán megindult, és felemelkedett a fedő, a túlcsorduló olaj lefolyt a hordó szélén és elárasztotta a helyiségnek még a padlózatát is, ahol leborultak. Amikor Isten szolgája, Benedek ezt meglátta, azonnal befejezte imáját, és erre az olaj is megszűnt a padlóra folyni. A kishitű és engedetlen testért erre még kiadósabban figyelmeztette, hogy tanuljon hitet és alázatosságot. A testvér az üdvös figyelmeztetésre nagyon elszégyellte magát, mert amit a tiszteletreméltó atya a mindenható Úr erejével vele kioktatásban közölt, azt csodával is kézzelfoghatóvá tette. Nem volt többé senki, aki ígéretei felől kételkedni mert volna, hiszen egy és ugyanazon időpontban a majdnem üres üvegedény helyébe Benedek olajjal telt hordót adott vissza.

Egyik nap, amikor Benedek Szent János kápolnája felé tartott, amely a hegy tetején állott, szembetalálkozott az ősellenséggel. Állatorvos alakját öltötte magára; szaru-tölcsért (4) és lovakra való lábbéklyót vitt magával. Amikor Benedek megkérdezte tőle: „Hova mész?” – azt felelte: „A testvérekhez megyek, hogy italt adjak nekik.” A tiszteletreméltó Benedek csak ment tovább, hogy imádkozzék. Miután imádságát befejezte, sietve visszatért. A gonosz lélek pedig egy idős szerzetest talált ott, amint vizet merített. Tüstént megszállotta, a földre teperte, és iszonyúan kínozni kezdte. Amint Isten embere visszaérkezett imádságából, látja ám, milyen kegyetlenül gyötrődik. Csak arcul ütötte, és ezzel azonnal kiűzte belőle a gonoszt, úgyhogy az nem mert többé visszatérni hozzá.

Péter – Szeretném tudni, hogy az ilyen nagy csodákat mindig az imádság erejével vitte-e véghez, vagy néha pusztán csak akaratának kinyilvánításával cselekedte.

Gergely – Akik odaadó lélekkel ragaszkodnak Istenhez, mind a két módon szoktak csodákat művelni, úgy, ahogy a szükség kívánja. Néha az ima erejével tesznek csodákat, máskor pedig csak erejük által. János ugyanis ezt mondja: „Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Ján 1,12). Hogyan csodálkoznánk tehát azon, hogy hatalmuknál fogva csodajeleket tudnak tenni azok, akik e hatalom erejében Isten gyermekei? Hogy valóban mind a két módon tesznek csodát, azt Péter is tanúsítja, aki a halott Thabitát imádsága által támasztotta fel (ApCsel 9,40), a hazug Ananiast és Saphirát ellenben úgy adta át a halálnak, hogy korholta őket. Nem olvassuk ugyanis, hogy halálukat megelőzően imádkozott volna, csak azt, hogy elkövetett hibájukért megfeddette őket. Valóban úgy van tehát, hogy néha hatalmuknál fogva, néha pedig imádsággal hajtják végre a csodákat, minthogy ezeket feddéssel fosztotta meg életüktől, amannak meg imádsággal adta azt vissza. – Most még két csodatettét adom elő Benedeknek, Isten szolgájának. Ezekből világosan kitűnik, hogy az egyiket Istentől kapott hatalmánál fogva, a másikat pedig az ima erejével hajtotta végre.

Volt egy gót ember, név szerint Zalla, az arianus eretnekség híve. Totilának, a gótok királyának idején kegyetlenül dühöngött a katolikus egyház Istennek szentelt tagjai ellen, úgyhogy ha egy klerikus vagy szerzetes a szeme elé került, kezei közül nem került ki épségben.

Egyik napon is kapzsisága vágyától tüzelve zsákmány után lihegett, s ezért egy parasztembert szörnyű kínzásokkal zaklatott, különféle kegyetlenkedésekkel gyötört. Ez végre is a kínoktól legyőzve azt vallotta, hogy mindenét Isten szolgájára, Benedekre bízta; így remélte, hogy legalább addig, míg kínzója erről megbizonyosodik, felhagy a további kegyetlenséggel és élete pár órával meghosszabbodik. Erre Zalla valóban abbahagyta a parasztember gyötrését, ámde karjait erős szíjjal lekötözve lova előtt kezdte hajtani, hogy mutassa meg neki, kis is az a Benedek, aki átvette a dolgait. A megkötözött kezű parasztember így előtte haladva elvezette a szent férfiú monostorához. Meg is találta Benedeket a monostor bejárata előtt, amint ott ült egyedül és olvasott.
A parasztember ekkor az őt követő kegyetlen Zallának ezt mondta. „Íme ez az, akiről beszéltem: Benedek atya.” Zalla dühösen rátekintett, és elvetemült lelke esztelenségében azt gondolta, hogy majd most is olyan félelmet tud kelteni, mint máskor; ezért nagy hangon kiabálni kezdett és mondta: „Kelj fel, kelj fel és add vissza ennek a parasztnak a tulajdonát, amit átvettél tőle.” E szavakra Isten embere azonnal fölemelte szemét az olvasásból, ránézett, majd a parasztemberre is, aki ott állt megbilincselve. Amikor rávetette szemét karjára, csodás módon oly gyorsasággal kezdett a karjára kötözött szíj eloldódni, hogy ilyen sebesen semmiféle emberi ügyességgel nem lehetett volna lebontani. Mikor az ember, aki megkötözve jött ide, hirtelen feloldva ott állt, Zalla megrettenve e nagy hatalom erejétől, a földre roskadt, kegyetlen, kemény nyakát Benedek lába elé hajtotta és magát imádságába ajánlott. Isten embere azonban fel se tekintett az olvasásból. Előszólította a testvéreket, meghagyta nekik: vezessék be Zallát, és lássák vendégül. Amikor visszahozták, figyelmeztette, hagyjon fel az esztelen kegyetlenkedéssel. Zalla megtörve távozott, és többet már nem merte zsarolni a parasztembert, akit az Úr embere nem érintéssel, hanem csak puszta rátekintéssel tett szabaddá.
Lám, Péter, ez az, amit mondtam: azok akik, a mindenható Istennek igazán őszintén szolgálnak, néha hatalmuk erejével tudnak csodát tenni. Az ugyanis, aki ültéből fel sem kelve leszerelte a félelmetes gót vadságát, és a kötelékek csomóit, melyek az ártatlan ember karjait lekötözték, pusztán csak tekintetével eloldozta, éppen a csoda gyorsaságával bizonyítja előttünk, hogy hatalma folytán történt, amit cselekedett. Hogy pedig milyen és mekkora csodát tudott tenni imájával, azt most rögtön el is mondom.

Egyik nap Benedek a testvérekkel együtt mezei munkára ment. Ekkor egy parasztember jött a monostorba fiának holttestét hozva karjai között és elvesztésén nagyon bánkódva s Benedek atyát kereste. Amikor megmondták neki, hogy az atya a testvérekkel együtt a mezőn van, tüstént odavetette fia holttestét a monostor ajtaja elé, és a fájdalomtól szinte eszét vesztve elrohant a tiszteletreméltó atya megkeresésére. Isten embere ebbe az órában már éppen visszatérőben volt a mezei munkáról a testvérekkel együtt. Amint a fiátvesztett parasztember megpillantotta, kiáltozni kezdett: „Add vissza a fiamat, add vissza a fiamat!” Isten embere a szavakra megállt és azt mondta: „Elvettem a fiadat?” Az ezt felelte: „Meghalt, jöjj, támaszd fel!” Isten szolgája ennek hallatára nagyon elszomorodott és így szólt: „Hagyjatok, testvérek, hagyjatok. Ez nem a mi dolgunk, hanem a szent apostoloké. Miért akartok a vállunkra olyan terhet rakni, amelyet nem tudunk elviselni?” Ám az, a nagy fájdalomtól űzve nem tágított és esküdözött, hogy nem távozik addig, míg Benedek fel nem támasztja fiát. Isten szolgája erre megkérdezte: „Hol van?” „Íme, a monostor kapuja előtt fekszik a teste” – felelte az. Amint Isten embere odaért a testvérekkel, térdre ereszkedett, ráborult a gyermek testére, majd felegyenesedve kezét az ég felé tárta, és ezt mondta: „Uram, ne az én bűneimet nézd, hanem ennek az embernek a hitét, aki fia feltámasztását kéri. És add vissza kis testébe lelkét, amelyet kivettél belőle.” Alig fejezte be imádkozó szavait, a lélek visszatért, a gyermek egész teste megremeget, úgyhogy az összes jelenlevők láthatták, ahogy ott lélegzett, remegve a csodás megrendülés után. Azután kézenfogva életben és épségben visszaadta atyjának. Világos, Péter, hogy e csoda nem állott hatalmában Benedeknek, ezért könyörgött leborulva, hogy megtehesse.

Péter – Minden úgy van, ahogy mondod. Világos, mert előadásodat tényekkel támasztod alá. De kérlek, oktass ki arról is, vajon a szent emberek mindent megtehetnek-e, amit akarnak, és vajon mindent ki is eszközölnek-e, amit óhajtanak.

Gergely – Péter, ki áll ebben az életben magasabban Pálnál, aki a test ösztökéjét illetően háromszor kérte az Urat, és amit akar, mégsem kaphatta meg? Ezért el kell mondanom néked a tiszteletreméltó Benedek atyáról, hogy igenis, volt valami, amit akart, de mégsem tudott elérni. Testvére, akit Skolasztikának hívtak, s gyermekkora óta Istennek volt szentelve, évenként egyszer el szokott hozzá jönni, mikor is Isten embere nem messze a kaputól a monostor egyik birtokára ment le eléje. Egyik nap is szokása szerint megérkezett oda és tiszteletreméltó testvére szintén lement hozzá tanítványaival együtt. Az egész napot Isten dicséretében és szent társalgásban töltötték. Mikor pedig már az éjszaka sötétje közeledett, együtt is érkeztek. Még az asztalnál ültek – a szent társalgásban későre járt már az idő – midőn az Istennek szentelt szűz, a testvére, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Kérlek, ne hagyj el ezen az éjszakán, hogy egészen reggelig beszélgethessünk a mennyei élet örömeiről.” Ezt felelte: „Hogy mondhatod ezt, nővérem? A monostoron kívül semmiképp sem maradhatok.” A mennybolt akkor olyan derült volt, hogy egyetlenegy felhő sem volt látható az égen. Az Istennek szentelt szűz pedig, amint testvére tagadó válaszát hallotta, kezét összekulcsolva az asztalra fektette, ráhajtotta a fejét, és a mindenható Úrhoz kezdett könyörögni. Ahogy aztán a fejét felemelte, oly erős villámlás, mennydörgés és akkora záporeső kerekedett, hogy sem a tiszteletreméltó Benedek, sem a vele ott tartózkodó testvérek nm tudták átlépni annak a helyiségnek a küszöbét, ahol beszélgettek. Az Istennek szentelt szűz, fejét lehajtva könnyeivel árasztotta el az asztalt, és ezzel az ég derültségét záporrá változtatta. A felhőszakadás nem egy is idő elteltével tört ki az imádság után, hanem oly tökéletes volt az ima és a zápor időpontjának egybeesése, hogy fejét az asztalról már az égzengéssel egyidejűleg emelte fel. Valóban, egy és ugyanazon pillanat műve volt fejének felemelése és a zápor megindulása. Isten embere erre átlátta, hogy a villámlás, mennydörgés és a hatalmas felhőszakadás közepett nem térhet vissza a monostorba. Szomorúan kezdett ezért panaszkodni: „Legyen irgalmas hozzád, nővérem, a mindenható Isten – mondta. – Mit is cselekedtél?” Azt felelte: „Íme, kértelek, és te nem akartál meghallgatni. Az én Uramhoz fordultam, és ő meghallgatott. Most indulj csak el, ha tudsz; bocsáss csak el engem, és térj vissza a monostorba.” Ő azonban nem tudott a házból kimenni. Ahol tehát önként megmaradni nem akart, ott akarata ellenére kényszerült maradni. Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és a lelki életről beszélgetve kölcsönösen istenfélő társalgásban üdítették egymást. Ezért mondtam, hogy Benedek akart valamit, amit azonban nem tudott elérni. Mert ha a tiszteletreméltó férfiú szándékát tekintjük, nincs kétség afelől, hogy ő azt óhajtotta: maradjon a derült idő, amely megérkezésekor volt. Viszont olyan csodával találta magát szemben, Isten akaratából, mely egy szűz szándéka szerint valósult meg. De nincs is csodálkoznivaló azon, hogy a szűz, aki testvérét oly régóta óhajtotta már látni, ekkor erősebbnek bizonyult, hiszen János szava szerint: „Szeretet az Isten” (1Jn 4,16). Nagyon is igazságos tehát, hogy ő többre volt képes, mert jobban szeretett.

Péter – Megvallom, vagyon tetszik, amiről beszélsz.

Gergely – Mikor aztán másnap a tiszteletreméltó szűz cellájába távozott, Isten embere is hazatért saját monostorába. De íme, három nap múlva, amikor éppen az égre emelt tekintettel cellájában tartózkodott, látta testvére lelkét, amint testéből elszállt és galamb képében az égi otthonba repült. Nagy dicsőségében együtt örvendett vele, himnuszokkal, dicsérő imával adott hálát Istennek, s halálát jelentette a testvéreknek is. Ezeket aztán tüstént el is küldte, hogy a holttestet a monostorba hozzák, s helyezzék el abban a sírboltban, amelyet saját magának készített már el. Így történt, hogy akinek lelke Istenben mindig egy volt, azoknak a testét még a sír sem választotta el.

Egyszer egy Servandus nevű szerpap, annak a kolostornak apátja, melyet annak idején Campaniában egy Liberius nevű nemes ember alapított, szokása szerint látogatóba jött hozzá. El-ellátogatott ugyanis időnként a monostorba – mint olyan ember, aki ugyancsak át volt itatva a mennyei kegyelem bölcsességével –, hogy kedves szavakat váltsanak egymással, és az égi haza eledelét legalább így, vágyakozással kóstolgassák, mivel tökéletes élvezésével még nem tehették. Mikor pedig eljött az esti nyugalom ideje, Servandus szerpap a torony alsó részében, a tiszteletreméltó Benedek pedig felső emeletén pihent le. Az alsó részből a felsőbe egy nyitott feljárat vezetett. A torony előtt egy tágasabb épület volt, ebben kettejük tanítványai tértek nyugovóra. A testvérek még pihentek, midőn Benedek, az Úr embere már virrasztva imádkozott az éjszakai imaóra előtt, és a mindenható Úrhoz könyörögve ott állt az ablaknál. A sötét éjben körülpillantva hirtelen azt látta, hogy egy felülről szétáradó fényesség az éj sötétségét teljesen eloszlatja, és akkora sugárözönben tündöklik, hogy ez a sötétben ragyogó világosság még a napot is elhomályosítja. E látványhoz aztán még egy csodálatosabb látvány csatlakozott: ahogy később ő maga mondta el, az egész világ úgy tárult szeme elé, mintha a nap egyetlen sugarába lett volna belefoglalva! És mialatt a tiszteletreméltó atya változatlanul erre a tündöklő ragyogásra szegezte szemét, látta, hogy Germanus capuai püspök lelkét az angyalok egy tüzes gömbben az égbe viszik. E nagy csodához tanút is akart szerezni, ezért Servandus szerpapot ismételten, kétszer-háromszor is nagy kiáltásokkal hívta magához. Mikor ez – a nagy férfiúnál teljesen szokatlan kiáltozástól megzavarodva – felment hozzá és ott körülnézett, látta még a fénynek egy csekélyke töredékét. Elámult a csodán. Isten embere pedig sorjában elmondta neki a történteket. És azonnal elküldött Cassinum városkába Theoprobushoz, egy istenfélő emberhez, hogy még az éjjel menesszen valakit Capua városába, és tudakoltassa meg, mi van Germanus püspökkel, s vele is tudassa. Ez meg is történt. A küldött a főtisztelendő Germanus püspököt már holtan találta. Mikor gondosan utánajárt a dolognak, azt is megtudta, hogy pontosan akkor halt meg, amikor Isten embere az ő égbejutásáról értesült.

Péter – Nagyon csodálatos és bámulatra méltó dolog! Azonban azt, amiről szintén szó esett, hogy tudniillik mintegy egyetlen napsugárba foglalva tárult eléje az egész világ – minthogy ilyent sohasem tapasztaltam – nem is tudom elképzelni. De mi módon történhet meg az is, hogy egy ember az egész világot láthassa?

Gergely – Jól vésd az eszedbe, Péter, amit mondok: annak a léleknek, aki a Teremtőt látja, kicsiség minden teremtett lény! Mert ha a lélek egyszer, ha csak egy keveset is – meglát a Teremtő fényességéből, porszemnek tűnik előtte minden, ami teremtmény. Hiszen éppen a titkos látás fényében kitágul a lélek benseje és annyira kiterjed Istenben, hogy felette áll a világnak; azaz a látó lelke önmaga fölé emelkedik. És amikor az Isten fényességében önmaga fölé ragadtatik, bensejében kitágul; mialatt pedig önmaga alá letekint, felmagasztaltatásában felfogja, micsoda csekélység is az, amit alacsony állapotában nem tudott felfogni. Az a férfiú tehát, aki szemlélte a tüzes golyót, s látta az égbe visszatérő angyalokat, ezt kétségkívül csak Isten fényében láthatta. Mi van tehát abban csodálnivaló, ha a világot összesűrítve látta az, aki felmagasztalásában, lelke ragyogásában a világon kívül volt? Ha pedig azt mondjuk: szeme előtt összezsugorodott a világ, ezzel nem azt állítjuk, hogy az ég és a föld zsugorodott össze, hanem hogy látomásában az ő lelke kitágult. Istenben elragadtatva minden nehézség nélkül láthatott mindent, ami Isten alatt van. Abban a fényben, amely testi szeme előtt tündöklött, lelkében belső ragyogása gyúlt, s ez, minthogy a látnok lelkét az égbe ragadta, megmutatta neki, milyen csekélység mindaz, ami alatta van.

Péter – Úgy látom, hasznomra vált, hogy nem értettem meg, amit korábban mondottál, minthogy így, eszem lassúsága folytán most megnövekedett magyarázatod. De mivel ezeket már világosan elém tártad, arra kérlek, térj vissza elbeszélésed fonalához.

Gergely – Jó volna, Péter, a tiszteletreméltó atyáról még sokat elmondanom, de bizonyos dolgait szándékosan mellőzőm, mert azon vagyok, hogy még más emberek tetteit is elbeszélhessem. Azt azonban nem akarnám, hogy ne tudd: Isten embere a sok csoda mellett, melyek fényében a világ előtt tündöklött, tanításának szavában is nem csekély mértékben ragyogott. Megírta ugyanis bölcs mértéktartásban kiváló, előadásában világos Reguláját a szerzetesek számára. Ha életét és jellemét valaki részletesebben akarja megismerni, e Regula tanításából megtudhatja mindazt, amit mint Mester tett. Mert e szent férfiú nem tudott mást tanítani, mint ahogy maga is élt!

Abban az évben, amelyben e földi életből eltávozni készült, mind néhány vele élő, mind pedig néhány távol tartózkodó tanítványának előre megmondta szentséges halála napját. A vele levőknek meghagyta, hogy erről senkinek ne beszéljenek, a távollevőknek meg előre megadta, mi és milyen lesz számukra a jel, amikor majd lelke elhagyta testét. Halála előtt hat nappal kinyittatta sírját, majd hamarosan láz fogta el, és heves forróság kezdte gyötörni. Mikor így gyöngesége napról-napra súlyosbodott, a hatodik nap az imaterembe vitette magát. Az Úr testének és vérének vétele által megerősödve utolsó útjára, erőtlen tagjait tanítványai kezének segítségével tartotta fent, és ég felé emelt kazakkel állt ott, míg imádság közben végsőt sóhajtva kilehelte lelkét. Aznap két testvér nyert látomásban erről azonos kinyilatkoztatást: az egyik, a monostorban tartózkodott, a másik távol volt. Azt látták, hogy cellájából egészen az égig egy szőnyeggel borított és számtalan lámpástól fényes, nyílegyenes út nyúlt keleti irányban. Egy tiszteletre méltó külsejű férfi állt ott. Égi fényesség világította meg felülről, és azt kérdezte, kinek az útja ez, amit most itt látnak. Azt felelték, nem tudják. Mire ezt mondta nekik: „Ez az az út, melyen az Úr kedveltje, Benedek az égbe megy”. A szent férfiú halálát akkor, ahogy jelenlevő tanítványai látták, a távollevők is megtudták, abból a jelből, amit előre megadott nekik. Keresztelő Szent János kápolnájában temették el, melyet ő maga épített, miután Apolló oltárát ott lerombolta.

Abban a barlangban, ahol Subiaco mellett lakott, még most is fényes csodákat tesz, ha a segítségét kérők hittel fordulnak hozzá. Csak a minap történt az az eset, amit elmondok. Egy eszelős nő, ki értelmét egészen elvesztette, hegyen, völgyön, erdőn, mezőn kóborolt éjjel-nappal, és mindig csak éppen ott pihent meg, ahol kimerültsége nyugvásra kényszerítette. Egyik nap is, mikor így tébolyultan össze-vissza kószált, eljutott a szent férfiúnak, Benedek atyának barlangjához. Mit sem sejtve belépett, és oda telepedett. És amikor reggel lett, olyan gyógyultan lépett ki onnan, mintha sohasem lett volna megháborodva, és egész életén át megmaradt az itt visszanyert épségben.

Péter – Mit mondjunk arra vonatkozóan, hogy a vértanúk segítségnyújtásában legtöbbször azt tapasztaljuk: testük révén nem tanúsítanak olyan nagy jótetteket, mint ereklyéik által, és ott nagyobb jeleket visznek végbe, ahol nincsenek is eltemetve?

Gergely – Nincsen kétség afelől, Péter, hogy ahol a szent vértanúk test szerint pihennek, ott sok csodajelet tudnak művelni, amint teszik is, és a tiszta lélekkel esdők javára számtalan csodát művelnek. De mivel a gyenge lelkeknek kétsége lehet afelől vajon jelen vannak-e a meghallgatásunkra ott, ahol testük szerint nincsenek jelen, ezért szükséges, hogy nagyobb jeleket vigyenek végbe azon a helyen, ahol jelenlétükről a gyenge lelkek kételkedhetnek. Azonban az Istenben megszilárdult lelkeknek hite is annál nagyobb érdemmel bír, mert tudják, hogy a vértanúk nincsenek ott test szerint, és mégis készek a meghallgatásra. Maga az Igazság mondta ezt, hogy növelje a tanítványok hitét: „Ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok” (Jn 16,7). Bizonyos, hogy a vigasztaló Lélek egyszerre származik az Atyától, és a Fiútól, miért mondja tehát a Fiú, hogy ő elmegy azért, hogy Az eljöjjön, hiszen a Fiútól sohase távozik el? Mivel az Urat testben látó tanítványok mindig testi szemükkel kívánták őt látni, ezért helyesen mondja nekik: „Ha én el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el” – mintha világosan így mondaná: „Ha én test szerint el nem távozom tőletek, nem mutatom meg nektek, mi a Lélek szeretet. És ha nem szűntök meg engem testileg látni, sosem tanuljátok meg, hogy engem Lélek szerint szeressetek.

Péter – Helyes, amit mondasz.

Gergely – Ám egy kisség hagyjuk abba most már a beszélgetést, mert elérkeztünk mások cselekedeteinek elbeszéléséhez. Ezért most hallgatással gyűjtsünk erőt a további előadásokhoz.