Az elmúlt évszázad egyik legnépszerűbb szentje,
a kapucinus szerzetes Pio atya állítólag megkérdezte egy fiatal növendéktől: „Tudod, kölyök, mi volt Szent Ferenc legnagyobb csodája?”
A tanítvány értetlenkedő tekintetét látva
Pio atya mindjárt meg is adta a választ:
„Hogy 700 évvel később még mindig akad olyan ember,
aki barát, (azaz ferences szerzetes) akar lenni.”
–A történetet hallva magam is feltettem magamnak a költői kérdést:
Vajon tudom-e, hogy mi Szent Benedek legnagyobb csodája?
Annak a Benedeknek, akinek már a neve is Áldottat jelent.
Annak a Benedeknek, akinek a Regulája nem hét- vagy nyolcszáz,
hanem tíz év híján 1500 esztendős lesz!
Néhány évvel ezelőtt egy jezsuita atya tartott nálunk lelkigyakorlatot.
Büszkén mesélte, hogy Münchenben immár a harmadik rendházukban laknak, mert, ha egyszer feloszlatják őket,
akkor ők ugyanabba az épületbe már nem mennek vissza.
Eltöprengtem rajta. Immáron 17. éve élek egy olyan rendházban,
amit a jezsuiták 1773-ban kényszerűségből hagytak el,
és –szokásukhoz híven –azóta sem tértek vissza.
Tanítunk egy jezsuiták által alapított iskolában,
amit büszkén vallunk a magunkénak,
és nem csak imádkozunk a Loyolai Szent Ignácnak titulált templomunkban,
nem csak felújítjuk, – hanem még szeretjük is.
Igen, ez Szent Benedeknek, – ha nem is a legnagyobb, –
de az elsőként szembetűnő csodája.
Szent Benedeknek nem volt jellemzője a zöld mezős beruházás,
azaz olyan vállalkozás,
amikor az első lépésektől mindent mi magunk határozhatunk el,
és fektethetjük le az alapokat,
választhatjuk meg a célnak leginkább megfelelő építőköveket.
A Benedek tanítványaiból szerveződött első közösség például
Néró császár egykori nyaralójában lelt otthonra Subiaco közelében.
Olyan falak között,
amelyeket a hírhedt császár idejében nem valószínű,
hogy a jámbor keresztény imádság itatott át.
De Benedeket nem érdekelte a falak, a kövek múltja,
hanem egyszerű és hétköznapi módon látta meg bennük a lehetőséget,
hogy aztán a testvérek imádságai által valóban megszentelődjenek.
–Életének delén, Cassinum hegyére érve
pogány szentélyeket, erődítményt és lakótornyot talált.
A pogány oltárokat lerombolta, a kövekből pedig két templomot emelt:
egyet Szent Mártonnak, egyet pedig Keresztelő Szent Jánosnak.
A kövek új célt nyertek, immáron Isten dicsőítésének hangjait fogták egybe, miközben az új építőmunkások kezei alatt
maguk is egy épületté kapaszkodtak össze.
És az élő kövek? Azaz mi magunk? Az Egyház?
Vagy mi, mai keresztények,
akik szeretjük magunkat újra és újra az újrakezdés illúziójában ringatni?
Szent Benedek első, máig ható csodája az átváltozáscsodája.
Gyakran csak állunk széttért karokkal múltunkkal,
és történetünk terhei és sötét árnyai,
személyes bűneink, vagy éppen mások bűnei,
amelynek terhes súlyát
gyakran mégis mi magunk vagyunk kénytelenek hordozni,
nem egyszer kötnek gúzsba bennünket.
És közben valami újra várunk.
Hogy történjen végre valami.
Közben pedig gyakran beérjük a történések puszta illúziójával.
Történésnek látjuk, ha valaki posztolt az instára,
ha követőink száma megnövekedett, ha sokan látták a sztorinkat,
vagy lájkolták a képeinket.
A lelkünk mélyén azonban mégis egyre nagyobb az űr,
mert valahol tudjuk, hogy végtelen szeretet-éhségünket
soha nem csillapíthatják lájkok, követések vagy megosztások.
Aki azonban találkozik Szent Benedek csodájával,
meghallhatja a Lélek hívó szavát: hagyd a csudába az egészet.
Tedd le a múltadat, tedd le a bűneidet! Térj meg és tarts bűnbánatot!
Krisztus örök életet ígért neked!
Hiszen éppen Krisztusról jövendölt a 117. zsoltár:
„a kő, amit az építők megvetettek, szegletkővé lett!”
És te, élő kő, az egyház megkeresztelt tagja, bűneidből felállva
új épületnek lehetsz a sark-köve!
Az életed új értelmet nyer Krisztusban!
Krisztus nem bűntelen embereket keres, hanem Téged, a bűnöst,
hogy életed értelmet, új értelmet nyerjen.
Sokszor okkal vádolnak bennünket azzal,
hogy közösségeinkből hiányzik az élet, a lelkesedés.
Van, amikor évekkel később egy-egy visszalátogató öregdiák mesél arról, mennyire sajnálja, hogy hiányosak hitbéli, vagy bibliai ismeretei.
(Ilyenkor még az is előfordul, hogy esetleg én voltam az illető hittan tanára.)
Felteszem a kérdést: vajon mit csinálunk rosszul?
Nem alkalmazkodtunk-e már túlságosan is
a külvilágnak gyakran csak vélt elvárásaihoz?
Hogy a bibliai ismereteket úgy próbáljuk eladni, mint általános műveltséget,
és nem az üdvösség eszközét?
Hogy Anyaszentegyházunk tanítását,
mint valami megfontolandó jótanácsok gyűjteményét,
és nem pedig az üdvösségre vezető egyetlenegy utat,
sőt: Utat, aki maga Krisztus?
Hogy szertartásainkban a művészi és retorikai élmények
nem mutatnak a leghatározottabban a legnagyobb csodára,
hogy Krisztus maga van jelen minden egyes Szentmisén az oltáron
a kenyér és a bor színe alatt?
Hogy gyakran képtelenek vagyunk megrendülni,
mert nem merünk engedni a Szentlélek indításának,
hátha nevetségessé válunk?
Szent Benedek közössége éppen azért, attól lesz élő,
hogy soha nem téveszti szem elől keresztény életünk legnagyobb célját:
az üdvösséget, az örök életet!
„Keljünk föl hát, végre valahára, a Szentírás serkentő szavára,
itt az óra, hogy felébredjünk az álomból!
Üdvösségünk immár közelebb van, mint amikor hívőkké lettünk!”
–kiált fel Szent Benedek a Regula előszavában, Szent Pál apostolt idézve.
Vagy az imádságra hívó 94. zsoltár szavaival így ír:
… megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat: „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!”
Vagy újra az Apostollal:
„Fussatok, míg tiétek az élet világossága,
nehogy a halál sötétsége lepjen meg benneteket!”
Mennyi ige, mennyi mozgás, mennyi lendület!
A második csoda, – nem kétséges, – az ébredéscsodája!
Krisztus téged, magadat hív!
Nem csak részleteidben szólít meg: hogy például:
fölkelti az érdeklődésedet, felhívja a figyelmedet.
Krisztus a teljes embert hívja, hogy a teljes embert üdvözítse.
Krisztus hitvalló követője,
akit „az örök élet elnyerésére sarkall a szeretet,” a hite dolgában nem alkuszik.
Elgondolkodtál-e már azon, hogy mennyire ellenkezik a keresztény névvel
– kicsapongó életet élni, és például éppen nagyböjt péntekjein? Elgondolkodtál-e azon, hogy mennyire ellenkezik a krisztusi hitvallással
– a felelőtlen párkapcsolat, vagy éppen a becstelenség,
sőt a szellemi igénytelenség is?
Belegondoltál-e mennyire sokat elárul istenkapcsolatodról
a napi imádság hiánya?
Krisztus nem szimpatizánsokat gyűjtött és gyűjt, hanem a teljes embert hívja. Az ébredés csodájában a motivált ember támad életre.
A harmadik csoda a közösség csodája.
Hogy úgy alakítom környezetemet, baráti körömet,
adott esetben a munkámat, közösségi életemet,
hogy az mindinkább megfeleljen annak a küldetésnek,
amit Krisztus bízott ránk.
Ha alkalmazkodni akarunk ehhez a világhoz,
nem értettük meg Krisztus Evangéliumát,
hiszen nekünk küldetésünk van ehhez a világhoz,
amit akkor, és csakis akkor teljesíthetünk,
ha nem az evilágnak akarunk megfelelni,
hanem Krisztus titokzatos testének tagjaiként az ő tanítását élni.
Ebben pedig óriási erő az emberi gyöngeségünkben,
ha többen, egymás tagjaiként tudunk nekifeszülni:
együtt sírni a síróval együtt nevetni a nevetővel,
figyelmeztetni azt, aki letért a krisztusi élet útjáról.
De akkor mi is ennek a Szent Benedeknek a legnagyobb csodája?
Hogy 1490 év után is akad élő ember, aki bencés akar lenni?
Igen, ez sem kis dolog! Sőt! De talán még ennél is nagyobb, hogy Téged is hív! Imádkozz, dolgozz, és légy Ember!
Lelkes, szárnyaló, kinek arcán felragyog a krisztusi élet fénye! Amen.
