Magunkra ismerni az evangéliumokban

Azért szeretem olvasni az evangéliumokat, mert magamat is megtalálom a szereplők között, mert megtalálom a kor emberét is és tanulok is, hogyan kellene egy hívőnek reagálni bizonyos esetekben.

A mai evangéliumban is sok ismerős bukkan fel. A bezárkózás néha kell: hogy egymásra figyeljenek a közösség tagjai és hogy beléphessen közéjük a Mester. De ha már felfedezik, hogy a Mester közöttük van, akkor nem lehet tovább bezárkózni, akkor tovább kell lépni, akkor ki kell nyitni az ajtókat. Krisztus egyáltalán nem akar félelmet, őbékességet hoz.

Ezekben a bezárkózott napokban engedjük, hogy a Mester is belépjen az életünkbe. Hogy aztán majd amikor kinyílnak az ajtók, félem nélkül tudjunk élni. Ahogy Szent János is írja: „a szeretet kizárja a félelmet”. Aztán ismerősként köszönt minket Tamás: a kételkedő, a hitetlenkedő. Ő csak a maga szemének hisz. Már akkor is voltak bizalmatlan emberek? Lám-lám az is kételkedik Krisztusban, aki 3 évig mellette élt. Nem véletlen mondja aztán Krisztus: „boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”. De micsoda hitvallást tesz aztán Tamás: én Uram, én Istenem és leborul. Nincs ennél szebb és mélyebb imádság: a leborulás Isten előtt. A felismeréstől megrendül Tamás. A szívnek ez a megrendültsége vezeti el ahhoz, hogy felismerje a Feltámadt Krisztust. Imádkozzunk a megrendült szívért, imádkozzunk azért, hogy Isten irgalmas szeretetének tanúi tudjunk lenni!

 

Sárai-Szabó Kelemen perjel atya