A böjti időt húsvéti bűnbánati időnek is hívjuk. A bűnbánat szó sokakban negatív asszociációkat vált ki. A bűnbánatot a bűnbánat cselekedeteihez, a gyászhoz, a bánathoz és a töredelemhez kapcsolják. A német büssen szó tulajdonképpen ezt jelenti: “kijavítani, jobban cselekedni, jóvátenni, helyreállítani, meggyógyítani”. A böjti idő tehát olyan idő, amikor megpróbálunk jobban, nemesebben cselekedni, mint máskor.

A szerzetesi zsolozsma vigíliájában énekelt himnusz csodálatos képekkel írja le a böjti idő tulajdonképpeni célját:

A böjti idővel Isten nemcsak az emberi szívet, hanem az egész földet is meg akarja gyógyítani. A húsvétra szeretne minket és az egész világot előkészíteni, hogy az Isten által eredetileg nekünk szánt élet újból kivirágozzék.

A hagyomány a bűnbánat szóban foglalta össze, mit tehetünk, hogy siettessük a húsvétot. A bűnbánat többnyire valamilyen konkrét bűnbánati cselekedettel van kapcsolatban. Tulajdonképpen abban áll, hogy figyelmesebben és körültekintobben éljük életünket, hogy pontosabban végezzük munkánkat, mint egyébként, hogy intenzívebben imádkozunk, hogy tudatosabban ápoljuk kapcsolatainkat, és egészen átadjuk magunkat a jelennek. A nagyböjti idő arra hív bennünket, hogy szívünket ismét tudatosan Istenhez kössük, és Istenbol kiindulva járjuk hétköznapjainkat.
A bűnbánat azt is jelenti: helyreállítani és gyógyítani. Életünk gyakran sérült, megsebzett élet, olyan élet, amely nem tud elszakadni sebeitol. A böjti időben figyelnünk kell sebeinkre, és Isten elé kell vinnünk oket. Így gyógyulhatnak meg. Ha meggyógyultunk, ha egészségesek és egészek leszünk, akkor életünk áldást hoz és egészséget terjeszt mások számára is.

Mértékletesen éljen a test,
éber legyen és tiszta a lélek,
hogy az időben megtett utunk
átvezessen a feltámadáshoz.
Isten szándéka, hogy e napok
meggyógyítsák a földet.
Jeleket látunk csupán,
a föld is csak jelkép;
mert a körbejáró év
a téli fagy és homály után
tavasszal húsvétra készíti elő a földet.

A bűnbánat másik kifejezése a megtérés. A megtérés szóval a magyar nyelv a convertere (’megfordulni’) szót fordítja. A szó egy olyan utat jelöl, amelyen az ember ismételten visszafordul. Gyakran hamis és téves utakon járunk. A böjti idő arra hív, hogy pontosabban vizsgáljuk meg útjainkat. Hová megyek? Milyen úton haladok? Tovább visz-e az út? A helyes úton járok-e? Egyáltalán úton vagyok-e, vagy egy helyben toporgok és nem haladok előre? Merre vezet az én belső utam? Útjainkat időről időre át kell vizsgálnunk. Megállunk és feltesszük magunknak a kérdést: érdemes-e mindenáron továbbmennünk. Ha felismertük, hogy utunk tévút, kerülő út vagy veszélyt rejt számunkra, akkor meg kell fordulnunk, hogy megtaláljuk azt az utat, amely célhoz vezet, emberré válásunk céljához és Istenhez, aki az út végső célja.

Az út kezdettol fogva az emberi élet osszimbóluma. Lukács az Apostolok Cselekedeteiben „új útnak” nevezi a keresztény hitet. Olyan út ez, amely új távlatokat nyit elottünk, új elevenségre vezet minket. Jézus tágas útról beszél, amely a pusztulásba visz, és szuk útról, amelyen át az életre találunk. A többség a tágas úton jár. Nem sokat tépelodnek. Azt teszik, amit mindenki más. A tömeghez igazodnak, a médiumokhoz, mások véleményéhez. A keskeny út azonban csak nekem szól. Meg kell találnom, mégha ez nem könnyű is. Meg kell fontolnom, mi az én legbensőbb hivatásom. Mi az erősségem? Mit szeretnék megvalósítani ebben a világban? Milyen nyomot szeretnék életemmel belevésni ebbe a világba? A böjti idő arra hív, hogy keressük meg azt az utat, amelyen megvalósíthatjuk az egyedi személyt: azt, amit Isten elgondolt rólunk. Lehetséges, hogy az úton, amelyen eddig jártunk, meg kell fordulnunk, hogy megtaláljuk személyes utunkat.

Így belső megfordulás történhet, ha van bátorságunk kitartani a csendben. Felszínre jön az, amit elnyomtunk. A bennünk legmélyebb szinten rejtőző világ azt akarja, hogy szemügyre vegyük és megfelelő helyet engedjünk neki életünkben. A megfordulás, a visszafordulás által megváltozunk. Láthatóvá válik bennünk Isten eredeti és hamisítatlan képe.

A görög metanoia szó, amit mi gyakran ’visszafordulni’ jelentéssel fordítunk, tulajdonképpen azt jelenti: ’másként gondolkodni, értelmét megváltoztatni’. A megtérés a görögök számára a gondolkodással kezdődik. Az ember azzá válik, amit gondol. Ezért érdemes odafigyelni gondolatainkra: nem tesznek-e minket beteggé, nem húznak-e minket lefelé, nem váltanak-e ki bennünk elégedetlenséget és keserűséget. Azt hisszük, hogy objektíven gondolkodunk, ám a valóságban sok előítéletünk és érzelmünk korlátozza gondolatainkat. Aki haragos, az haragjának szemüvegén át látja az embereket. Már nem képes világosan gondolkodni.
A böjti idő arra ösztönöz bennünket, hogy megújítsuk gondolkodásmódunkat. Meg kell vizsgálnunk, hogy mit is gondolunk, mennyire ártunk gondolatainkkal önmagunknak. Megfelel-e gondolkodásunk a valóságnak, vagy meghamisítjuk a realitást? Mihez igazítjuk a valóság értelmezését? Ha foglalkozásomat és munkámat negatívan értelmezem, ha azt gondolom róla, hogy unalmas, hogy túlterhel és kizsákmányol, akkor valóban ilyen hatást fog gyakorolni rám. Gondolkodásmódomtól függ, hogyan érzem magam, miként találkozom a körülöttem élő emberekkel, és hogyan élem meg a hétköznapjaimat. Azt gondolom-e, amit körülöttem mindenki gondol – vagy Isten gondolatait gondolom?

Pál apostol azt kívánja tőlünk a Rómaiakhoz írt levelében, hogy vizsgáljuk felül gondolkodásmódunkat: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.”(Róm 12, 2) Ha Isten szemével nézzük a valóságot, világosan felismerjük, hogy mi jó a számunkra, mi tesz egésszé és egészségessé bennünket, és mi vezet el az igazi életre.
A meta nemcsak azt jelenti, hogy ’másképp’, hanem azt is: valami ’mögé’, valami ’után’. Azt jelenti, hogy a dolgok mögé nézünk, hogy felismerjük az igazi hátteret. Nagyon gyakran csak a felszínt látjuk. Látjuk azt, ami a világban történik – ám az értelmét nem ismerjük fel. Szemléljük a természetet, de nem látjuk meg a teremtés szépségén át a Teremtot. Gondolkodásunk megújulása azt jelentené, hogy a dolgok mögé nézünk, felismerjük Istent mint minden létezés tulajdonképpeni alapját. Ezt az új látásmódot be kell gyakorolnunk. Magától nem megy. Nem ítélkezünk emberekrol és dolgokról. Amikor az embert nézzük, látjuk hibáit és gyengeségeit, de mögéjük is látunk. Felismerjük élettörténetét és életének igazi mintáját, ahogyan azt Isten a maga számára kiszínezte. Hétköznapjaink történéseit figyeljük, és felismerjük bennük Isten munkálkodását. A tájat nézzük, és meglátjuk benne Isten mindent átjáró Lelkét.

Gyakorlásra van szükség, hogy az embereket és a dolgokat előítéletektől és ítéletektől mentesen tudjuk látni: egyszerűen hagyjuk őket megmaradni a titokban, jóleső érzéssel nézzük őket, hagyjuk őket létezni. Aztán gondoljunk a dolgok mögé, s majd mindenben meglátjuk Istent.

Az utóbbi húsz évben nemcsak az Egyház, hanem az orvostudomány is újra felfedezte a böjtölést. Évtizedek óta egyre engedékenyebben lazítjuk fel a böjti eloírásokat. Már nem értjük, hogy mi a böjt értelme. Aki a böjti idoben rászánja magát, hogy egy hétig böjtöljön: semmi szilárd ételt nem vesz magához, hanem sok teát, vizet vagy gyümölcslét iszik, az megtapasztalja, milyen jótékony hatása van a böjtölésnek. Az elso napokban jelentkezo nehézségek után már nem fog éhséget érezni. Szabadabbnak érzi magát. Kezei áteresztobbek, gyengédebbek lesznek. Éberebben fog a természetben járni. Mozdulatai lelassulnak. Megszunik a zaklatottsága. Kialakul benne az az érzés, hogy a hajsza nem tesz jót.

Lehetséges, hogy amikor böjtölünk, egyszer csak bosszúság és elégedetlenség fog el bennünket. Hétköznapjainkból jól ismerjük azt a mechanizmust, hogy mindig akkor eszünk túl sokat, ha csalódottak vagyunk vagy egyedül érezzük magunkat, s ilyenkor evéssel csillapítjuk bosszúságunkat vagy magányunkat, mivel többé már nem akarjuk érezni indulatainkat. Ám ez az út még nagyobb elégedetlenségbe torkollik. A böjtöléssel azonban megfordítjuk ezt a mechanizmust. Elébe állunk igazságunknak. Jézussal együtt elmerészkedünk a puszta kietlenségébe, hogy ott önmagunkkal szembesüljünk. Istenhez vezető utunkat csak akkor járhatjuk Jézuséhoz hasonló világossággal és határozottsággal, ha kibírjuk ezt a szembesülést.

A böjtölés megtisztítja és salaktalanítja a testet. Az, ami bensőnkben szennyként felgyülemlett, most eltávozik. A böjtölést úgy is értelmezhetnénk, mint a test és a lélek tavaszi nagytakarítását. Ezt a tavaszi nagytakarítást szó szerint is vehetjük. A testi böjtölés terjedjen ki hétköznapjaink megtisztítására és salaktalanítására is. A nagytakarítás lakásunknál kezdődik. Milyen lomtól lehetne megválni, mi az a fölösleg, amit odaadhatok? Mit ajándékozhatnék el, mitol szeretnék megszabadulni?

A tavaszi nagytakarítás azonban tevékenységeimre és szokásaimra is kiterjedhet. Miként lehetne salaktalanítanom napi programomat, lassítanom a hajszát?

A testi böjtölés akkor segít éberebbé és szabadabbá válnunk, ha lelki böjtöléssel van egybekötve. Böjtölés és imádság egybetartozik. A böjtölés támogatja az imádságot. Böjtölve jobban rá tudunk hagyatkozni az imádságra vagy az elmélkedésre. Mindenekelőtt azonban intenzívebbé teszi a másokért mondott közbenjáró imánkat. Bajban lévő barátainkért gyakran és viszonylag eleget imádkozunk. Ha azonban egész nap tudatosan böjtölök és imádkozom a másik emberért, akkor testemet is átjárja a közbenjárás. Magammal hordom a másikat. Testem arra kényszerít, hogy gondoljak rá. Böjtölő imádságomban egy leszek vele. Új módon kerülök hozzá közel. Ki az, akiért tudatosan szeretnék böjtölni és imádkozni? Érzem-e, hogy puszta beszélgetéssel már semmit sem tudok megváltoztatni, hogy segítőkészségem tehetetlen marad? Paradox dolog, hogy éppen akkor, amikor a böjtölésben vitalitásunkat gyengítjük, imádságunk intenzívebben száll Istenhez. A böjtölésben megvalljuk tehetetlenségünket és Isten elé tárjuk. Érezzük, hogy rászorulunk Isten segítségére. Egyúttal bízhatunk is abban, hogy Isten gondoskodik arról a társunkról, akiért böjtölünk.

A böjtölés kezdettől fogva összekapcsolódik a megvilágosodással, az éjszakai virrasztással és az imádsággal. A böjtölő ember szeme ragyog. Mintha fátyol tűnne el a szeme elől. Kevesebb alvásra van szüksége, így éberen tud imádkozni. Szebbek lesznek az álmai is. A misztikusok mindig azt várták, remélték a böjttől, hogy általa fogékonnyá válnak Isten belső világosságára, amely a lelkükben világít. A böjtölés érintkezésbe hoz bennünket azzal a hallgatag benső térrel, ahol maga Isten lakik bennünk. A benső otthonba vezet bennünket, ahol otthon érezhetjük magunkat, mert bennünk lakik Isten, a titok.

Sokan negatív érzésekkel viszonyulnak a böjti időhöz. Le kell mondanunk az édességről és nélkülöznünk kell a szép ünnepeket. Nem ihatunk alkoholt. Mi lehet a lemondás értelme? A lemondást úgy érthetnénk, mint belső szabadságra segítő tréninget. A sportoló, aki bajnokságra készül, lemond néhány kellemes dologról, de szívesen teszi, mert célja van. Büszkeség tölti el, ha megrövidíti futamidejét, ha pár centivel távolabb vagy magasabbat ugrik. Ismerek embereket, akik a böjt során tudatosan lemondanak az alkoholról. Bizonyítani akarják önmaguknak, hogy nem alkoholisták. Büszkék magukra, ha hét héten át sikerül megállni, hogy egy csepp alkoholt se igyanak. Ez azzal az öntudattal tölti el oket, hogy dönteni képesek önmaguk felett, hogy nem alkoholfüggok. Még mindig saját elhatározásaik, nem pedig igényeik irányítják őket.

A lemondás teszt arról, hogy szabad vagyok-e. Bizonyítani szeretném magamnak, hogy sem az alkoholtól, sem a kávétól nem függök, hogy tudok e drogok nélkül élni. Ha ez a bizonyítás sikerül, ismét visszanyerhetem jó lelkiismeretemet. Bizonyítani szeretném azt is, hogy ura vagyok önmagamnak. A görögök autarkiának nevezik a szabadságnak ezt a fajtáját. Az autarkia abban áll, hogy ura vagyok önmagamnak, birtoklom magamat, hogy rendelkezem önmagam fölött. Miközben önmagunkról döntünk, felfedezzük emberi méltóságunkat. Ha ugyanis emberektől vagy dolgoktól függök, méltóságom is csorbul. A méltósághoz szervesen hozzátartozik a szabadság.

A böjti időben azonban nemcsak tesztelni akarjuk magunkat arról, hogy szabadok vagyunk-e, hanem be is gyakoroljuk magunkat e benső szabadságba. Ismerjük függőségeinket, és sohasem fogunk teljesen megszabadulni tőlük. Egy meghatározott időre azonban begyakorolhatjuk, hogy lemondunk az autózásról, lekapcsoljuk a tévét, elzárjuk az alkoholt, kevesebb kávét iszunk. Ne kísérje ezt az edzést düh. Ha egy sportoló elkeseredetten edz, nem jut tovább. Játékosan, örömmel kell edzenünk. És fantáziára is szükség van, hogy olyan edzési tervet állítsunk össze, amely felüdít.

Aki edz, annak határozott céljai vannak. Mi lehet ennek a böjti időnek a célja? Mit szeretnék begyakorolni? Hová szeretnék eljutni? Ha ismerem a célt, megtalálom az utakat is, amelyek közelebb visznek hozzá. Át kell gondolnom, mit szeretnék ebben a nagyböjti időben begyakorolni, és hogyan tudom örömtelivé tenni az edzést. A sportoló megbeszéli edzési programját edzőjével. Szent Benedek azt ajánlja szerzeteseinek, hogy edzési programjukat apátjukkal, lelki trénerükkel beszéljék meg. A böjti idő kezdetén mindenkinek fel kell jegyeznie, hogy milyen edzési programot gondolt ki magának, miről szeretne lemondani és milyen próbának tenné ki magát, milyen tekintetben szeretné újból rendezni életét. Ezután feljegyzését megmutatja az apátnak, és áldását kéri rá. Így erősebb a motiváció, hogy edzési terveit meg is valósítsa. Ha csak magamban dolgozom ki őket, könnyen felmentést találok alóluk. Ha azonban valaki mással is megbeszélem, hogyan szeretném a nagyböjtöt alakítani, az arra ösztönöz, hogy szándékomat valóra is váltsam. Ez jó hatással van rám, és talán arra is, akivel a nagyböjti gyakorlatot megbeszéltem. Kivel szeretném megbeszélni edzési terveimet? Kit szeretnék edzotársamnak, hogy közelebb jussak célomhoz?

Nagyböjt ötödik vasárnapjával megkezdődik a szenvedés ideje. Ebben az időben a keresztények Jézus szenvedése felé fordulnak. Az elmélkedés egyik kedvelt formája a keresztút. Egyesek végigjárják a keresztút 14 stációját, és elmélyednek Jézus szenvedésének titkaiban. Mások Jézus szenvedéstörténetét olvassák a négy evangéliumban, Johann Sebastian Bach Máté- vagy János-passióját hallgatják. A liturgia szövegei a szenvedő Jézusra irányítják figyelmünket. De miért kell Jézus szenvedésével foglalkoznunk? Talán Jézus rászorul a mi részvétünkre?

Miközben Jézus szenvedésének titkaiba mélyedünk, állítsuk magunk elé saját szenvedésünket. Akár akarjuk, akár nem, egyszer minket is megérint a szenvedés. Meghal valaki, akit szeretünk. Nem úgy fejlődnek a gyermekek, ahogy reméltük. Megoldhatatlan családi vagy munkahelyi konfliktus gyötör bennünket. Megbetegszünk, és perlekedünk a sorsunkkal. Szenvedünk, mert nem tudunk megfelelni elvárásainknak, mert életünk álmai összetörtek. Aki őszintén járja az útját, az nem kerülheti ki saját életében a szenvedést. Egyszer mindenkinek szenvednie kell végessége, mulandósága, gyarlósága miatt.

Jézus szenvedésén azért is elmélkednünk kell, hogy meggyőződjünk arról, szenvedésünkben nem maradtunk magunkra. Jézus szenvedésünk minden állomását végigjárta. Nem vagyunk tehát egyedül. Jézus velünk jár az úton. Rá tekintve nem érezzük magunkat elhagyatva szenvedésünk útján. Felismerjük, hogy szenvedésünknek értelme, célja van, ugyanúgy, mint Jézus szenvedésének; az a célja, hogy a megpróbáltatásokon át eljussunk a feltámadásra, az üresség által a teljességre, a távol lévő Isten hiányán át Isten soha véget nem érő, határtalan közelségébe. Aki felfedezi szenvedésének értelmét, másképpen tudja elviselni. Tántoríthatatlanul végig tud menni a szenvedések útján. Ha bízik abban, hogy a szenvedés a tisztulását szolgálja, akkor ezen az úton egyre jobban megnyílik Istennek. Megtapasztalja, hogy élete Istenhez viszi közelebb.

Azon gondolkodunk, hogyan jutunk el Istenhez, milyen módszereket kellene alkalmaznunk, hogy méltóbban imádkozhassunk, hogy az elmélkedésben erőteljesebben megérezhessük Isten közelségét. Gyakran azonban nem tudunk kitörni saját gondolataink buvkörébol. Az élet, ha Isten szándékai szerint alakítjuk, örömeivel, de szenvedéseivel is, napos, de árnyékos oldalaival is, erősségeivel, de gyengeségeivel is, Istenhez vezet bennünket. Csak ki kell engesztelődnünk életünkkel, csak szemlélődnünk kell életünk helyzetei felett. Ekkor maga az élet veszi el tőlünk azt az illúziót, hogy teljesítményünkkel megvásárolhatjuk Isten felénk fordulását. Egónkat, amely mindent magához akar ragadni, amely még az Istent is szeretné a maga szolgálatába állítani, éppen a szenvedés töri össze. Ha Jézushoz hasonlóan engedjük, hogy a szenvedés keresztre feszítsen bennünket, akkor azt is átélhetjük, hogy a kereszt Istent és az igazi életet ajándékozza nekünk.

A nagyhéttel megkezdődik Jézus halálának és feltámadásának tulajdonképpeni ünneplése. A Jézus szenvedésére való emlékezést diadalmenettel kezdjük. Ahogy egykor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és ott királyként ünnepelték, úgy indulunk mi is pálmaágakkal a templomba. A körmenettel valljuk meg, ki is ez a Jézus, aki kész végigjárni a kereszt útját. Ő a Messiás, aki bennünket szabadságra vezet, Ő a Király, az egész világ ura. Miközben Jézust, az igazi királyt követjük és elotte énekeinkkel hódolunk, magunkat is begyakoroljuk királyi méltóságunkba.

Mindannyian királyok vagyunk. Valahányszor megérint bennünket a szenvedés, mindig arra kell emlékeznünk, hogy királyi méltóság lakik bennünk. Jézushoz hasonlóan, aki királyként járta végig a gyalázat útját és legmélyebb megalázottságában is tudatában maradt isteni méltóságának, bennünket sem tud összetörni a szenvedés. Elnémíthat, magányba és szomorúságba taszíthat, de méltóságunktól nem foszthat meg. Ezt jelenti a szenvedés hetének kezdetén Jézus diadalmenete, amely egyszerre ad célt az o és a mi szenvedésünknek is.

A nagyhét első napjain sokan még dolgoznak. Ezt a szent hetet mégis másként kellene alakítanunk, mint a többi munkanapot. Személyes nagyheti liturgiámhoz hozzátartozik, hogy teljes nyugalomban végighallgatom Bach János- és Máté-passióját. Evangélium-magyarázatokat olvasok, hogy közel kerüljek Jézus szenvedéstörténetéhez. Érzem, hogy Jézus szenvedéstörténetét sohasem tudom megfejteni. Újra és újra fölvetődik a kérdés: mi értelme van Jézus szenvedésének? Mit jelent, ha a liturgiában megvalljuk, hogy Krisztus kereszthalálával megváltott bennünket? Miért kellett éppen így történnie a megváltásnak? Milyen értelmet kölcsönöz Jézus szenvedése a saját szenvedésemnek, és hogyan győzhetem le azt?

A nagyhét első csúcspontja a nagycsütörtök. Vele kezdődik a „Triduum Sacrum”, a Szent Háromnap misztériuma. Az Eukharisztia alapítását ünnepeljük, amely az utolsó vacsorán történt. Jézus látható jelet akart ránk hagyni, hogy bizonyítsa nekünk végsőkig menő szeretetét. Az eukharisztia az az alkalom, ahol naponként újból megtapasztaljuk szeretetének titkát. Miközben Jézus megtörte a kenyeret és a tanítványoknak adta, miközben megáldotta és tanítványainak nyújtotta a kelyhet, az új szövetség jelét, felfoghatóvá vált, hogyan értette ő maga a kereszthalálát: szeretetének teljességeként, értünk való önátadásként. Kikerülhette volna a letartóztatást, és elmenekülhetett volna egy másik országba – de ő kitartott, mert nem akarta elhagyni a tanítványokat, akiknek Isten szeretetét hirdette és konkrét cselekedettel bizonyította is. Kereszthalálában megmutatta nekik, hogy a végsőkig szerette őket. Minden egyes eukharisztián Jézus szeretetében részesedünk, amely a haláltól sem irtózott. Minden nagy szeretet legyőzi a halált. Szeretetének jeleként Jézus megmosta tanítványai lábát. Ezt az ősi szertartást az esti liturgiában végzi a pap. A közösség 12 tagjának megmossa a lábát, hogy láthatóvá legyen, mit tett értünk Jézus kereszthalálában: lehajolt hozzánk, egészen a halál porába, megmosta és meggyógyította beszennyeződött, sebzett lábunkat.

A nagypéntek Németországban munkaszüneti nap, arra kell használnunk, hogy szembesüljünk a szent cselekménnyel, amit majd a délutáni liturgiában ünneplünk. Különleges napként kellene kezelnünk. Sokan csendes napként ünneplik meg, némán reggeliznek, és közben odaillő zenét hallgatnak. – Egy csendben elköltött reggeli megfelelő zenével egybekötve másként kapcsolja össze a családot, mint a szokásos beszélgetések. – Mások böjtölnek nagypénteken. Csak egy kis száraz kenyeret vesznek magukhoz vagy folyadékra korlátozzák az étkezést. Jót tesz a léleknek, ha ez a nap kiemelkedik a szokásos ritmusból, ha személy szerint és családunkban is saját nagypénteki szertartásunkat gyakoroljuk. Egyes családok közösen zsoltároznak vagy együtt elmélkednek a keresztútról.

A nagypéntek csúcspontja a három órakor, Jézus halálának órájában kezdődő liturgia. Ősi ünnep ez a katolikus egyházban: szentmise nincs, csak szavakban, énekekben, rítusokban kifejeződő liturgia. Néma csenddel kezdődik, mely alatt a pap és a segédkezők földre borulnak. E szokatlan gesztussal azt fejezik ki a celebránsok, hogy Jézus halálának titkához csak elnémulva közeledhetünk. Ezután elhangzik a szenvedéstörténet János evangéliuma szerint. János hasonlóképpen írja le Jézus szenvedéseit, mint a szinoptikusok: letartóztatják, a főpap kihallgatja, Pilátus elé állítják, megostorozzák és keresztre feszítik. Jézus hatalommal járja végig szenvedése állomásait. János már elbeszélése kezdetén kiemeli, ki ez a Jézus, akit a poroszlók elfognak. Térdre hullva, akaratuk ellenére mint valódi király előtt hódolnak előtte. Pilátus megpróbálja megfélemlíteni Jézust. Politikai hatalma van ugyan, Jézus elott mégis erőtlennek és gyengének bizonyul. Jézus fölfedi hatalmának alapját: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Jézus méltósága sem e világból való. A mennyből szállt le a földre. A világnak nincs fölötte hatalma, mégha kifelé más is a látszat.

Nem azért hallgatjuk végig Jézus szenvedését, hogy megcsodáljuk, hanem hogy Jézus által saját szenvedésünk legyőzésérol elmélkedjünk. Életünkben a szenvedés hasonló helyzeteivel találkozunk, mint amilyeneket Jézus járt végig előttünk. Fogságba esünk, elítélnek, félreértenek, megsebeznek, kitaszítanak bennünket, és végül ellentmondásaink keresztjére feszülünk. Egyedül lépjük át a halál küszöbét. Ennek ellenére ránk is áll, hogy nem e világból való királyság lakik bennünk, hogy van bennünk valami isteni, ami fölött e világnak nincs hatalma, s ez megajándékoz minket a bizalommal, hogy Jézussal járva szabadságban és méltóságban Isten dicsőségébe jutunk.

Az egyetemes könyörgések után, amikor az Egyház a világ minden emberéért imádkozik, a nagypénteki liturgia csúcspontját a kereszthódolat alkotja. A keresztet nem mint a szenvedés szimbólumát tiszteljük, hanem mint üdvösségünk képét. A kereszt jel, hogy Krisztus az emberi lét minden ellentétét magára vette és megváltoztatta szeretetével, amelynek a kereszten cáfolhatatlan jelét adta. Istennek ebből a szeretetéből semmi sincs immár kizárva. Mindent megérintett bennünk szeretete, amely a keresztre felfeszített Istenfiában ragyogott fel legfényesebben. Ezért énekeljük a keresztre tekintve örömünket Jézus szeretetéről. „Kereszted előtt hódolunk, Urunk, magasztalunk és dicsőítünk szent feltámadásodért; s íme, a keresztfa által üdvösség jött a világba.”

A kereszt nem elnyomni, hanem felemelni, nem megsebezni, hanem meggyógyítani, nem megterhelni, hanem felszabadítani akar. A keresztben megváltásunk titkát, üdvösségünk és megszabadulásunk titkát ünnepeljük.

Nagyszombat sokak számára csak a takarítás és a húsvéti előkészület napja. Pedig ennek a liturgiától mentes napnak sajátos lelki tartalma van. Jézus nemcsak meghalt értünk, hanem három napig ott is feküdt a sírban. Tudatosan kell szembesülnünk ennek a napnak lelki tartalmával. Legjobb, ha ez csendben történik, amikor megmérkőzünk igazságunkkal és halálra ítélt helyzetünkkel.

Krisztus leszállt a halál birodalmába, a Hádészba, az árnyékok világába. El tudom-e képzelni, ahogyan Jézus leszáll árnyékvilágomba? Mit zárok ki az életből? Mi kerüli el a tekintetemet? Mit fojtok el életemben, mit zártam lelkem sötét kamráiba? Mivel nem merek szembesülni? Mit szeretnék elrejteni magam, mások és Isten elől? Krisztus a halálnak és sötétségnek éppen ebbe a birodalmába szeretne alászállni, hogy mindazt, ami megdermedt és elhalt, ami sötét és korhadt bennem, érintésével új életre keltse.

A keleti egyház húsvéti ikonjai mindig úgy ábrázolják Jézus Feltámadását, hogy Krisztus kiemelkedik a halál birodalmából, és kézen fogja a holtakat. Nagyszombat délutánja az a nap, amikor beengedem Krisztust a bennem halálra dermedt dolgok birodalmába, halotti birodalmamba, és így minden bennem eltemetett holt dolgot, mindazt, ami meghalt bennem, kézen fogja, a napfényre vezesse és új életre keltse. Krisztus három napot töltött a sírban. A nagyszombat arra hív, hogy körültekintsek benső síromban. Mit kellene végleg eltemetnem? Életem mely sebeitől kellene megválnom? Ha eltemetem sok betegségemet, akkor nem fordítom őket fegyverként mások ellen. Nem hordozom már magamban csendes szemrehányásként megsebzőimmel szemben. Így megszabadulhatok neheztelésemtől, ellenérzéseimtől és keserűségemtől. Nincs már rájuk szükségem, hogy életem sikertelenségeit igazoljam velük.

El kell temetnem állandóan jelentkező bűntudatomat is, amely miatt magamat marcangolom, amely körül állandóan rovom a köröket. Bízhatok abban, hogy Krisztus leszállt bűntudatom sírjába, benső kínjaim poklába, amelyet szemrehányásaimmal teremtek magamnak, és meg is szabadít tőle. Ha nem forgolódom már többé bűnöm körül, akkor valóban új életre támadhatok.

Nagyszombaton leszállok a síromba és elképzelem, hogyan nyugszik Krisztus sírom sötétjében, hogy mindent új életre ébresszen. Krisztus leszállt félelmeim, reményvesztettségem, önsajnálatom sírjába, hogy lelkem mélyén meggyógyítson és átváltoztasson. Csak akkor fogok húsvétkor megváltott és megszabadított emberként feltámadni, ha van bennem bátorság, hogy síromba tekintsek, és mindent eltemessek, ami távol tart az élettől.

Húsvétkor nemcsak Jézus feltámadását ünnepeljük, hanem a sajátunkat is. A húsvét éjszakai liturgia a sötétséggel kezdődik. Tudatosan kitartunk sírunk sötétségében. Együtt várunk a sötét templomban. Ekkor azonban a diakónus a húsvéti gyertyával belép a templomba – és az egyetlen gyertya fénye bevilágítja a sötétséget. Ezt a fényt szétosztják a híveknek, akik szintén magukkal hozták húsvéti gyertyájukat. Sokan maguk díszítik ki ezt a gyertyát: olyan szimbólumokkal, amelyek számukra életet és világosságot jelentenek. Ezt követően, amíg a diakónus a csodálatos Exultetet énekli, égő gyertyájukkal mindannyian megvilágítják saját sötétségüket, hogy így világosság támadjon szívükben, hogy a húsvéti nap bennük is felragyogjon és elűzzön minden sötétséget. Krisztus világossága szívünk minden sarkába szeretne behatolni, el akarja vinni az élet melegét a belső hidegbe, az elevenséget a dermedtségbe, a bizalmat a félelembe. A húsvéti ünnepléshez hozzátartozik az Alleluja-ének. A böjti idő negyven napja után húsvét éjszakáján először hangzik fel az Alleluja. Hogy hozzászokjunk a húsvéti ének örömteli zengéséhez, háromszor énekeljük el, egyre magasabb hangon, és így egyre mélyebben hatol a szívünkbe, elűzve onnan minden gyászt. A feltámadást meg kell énekelni. Hangosan kifejezésre kell juttatni. Nem elég, ha csak az eszünkkel hiszünk benne. A test fel akar támadni. Ez történik meg az énekben. Éneklés közben növekszik bennünk a szeretet aziránt, akiről éneklünk. A húsvéti Allelujával felemelkedünk a szeretet misztériumához, amely erősebb, mint a halál. A Jézus feltámadása fölötti örömöt, s vele a saját feltámadásom fölötti örömöt csak akkor fogom valóban átérezni, ha teljes szívből éneklek. Az egész embernek énekké kell válnia. Csak így tudja megérezni a szeretetet, amelyet a Feltámadott fel akar ébreszteni benne. Az éneklő szeme előtt kirajzolódik annak a képe, akiről énekel. Megsejtjük, hogy a Feltámadott közöttünk van, és részesít bennünket feltámadásának teljességében és szabadságában.
Húsvét az élet ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy az élet legyozte a halált. Krisztus legyőzte a halált. Az élet erősebb, mint a halál, többé nem lehet elpusztítani. Ezt az Életet meg kell ünnepelni. Az eukharisztia ünnepi lakomájában Őt ünnepeljük. Őt ünnepeljük akkor is, amikor boldog húsvétot kívánunk egymásnak. Új együttlétre van szükség.

25 éven át vezettem húsvéti lelkigyakorlatokat fiatalok és ifjú felnőttek számára. Az volt a gyakorlat, hogy húsvétkor a fiatalok átölelték egymást: közösen örültek a feltámadásnak. Táncra is kerekedtek egymással. Megérezték, hogy a feltámadást a testtel is ki kell fejezni. A táncban lehullnak a béklyók, amelyek fogva tartottak bennünket. Megsejtünk valamit testünk szabadságából és szépségéből, és áttáncoljuk magunkat az életbe, amelyet a Feltámadott ajándékoz nekünk.

A húsvétot 50 napon át ünnepeljük. A húsvét át akarja változtatni hétköznapjainkat. Hétköznapjainkban dől el, hogy vajon húsvétkor csak egy eufórikus hangulatnak engedtünk, vagy életünk kellős közepén is megtörtént a feltámadás. Fokozatosan begyakoroljuk magunkat a feltámadás életébe. Megtanuljuk, hogy újra és újra fel kell támadnunk, ha a munkánkban valami balul üt ki, ha a kapcsolatainkban konfliktusok támadnak, ha kudarcot vallunk és csalódunk önmagunkban. A feltámadás azt jelenti, hogy ismételten felkelünk, ha elestünk, nem maradunk fekve. A feltámadás azt jelenti, hogy a Feltámadott velünk van.

Krisztus mindig a másik partról lép az életembe, hogy megmutassa nekem: a feltámadás sikeressé változtatja a sikertelent, a halott élővé lesz, a sötétség világossá. A feltámadásba vetett hit meggyógyítja megsebzett életemet és arra tanít, hogy feltámadjak az igazi életre, arra az életre, amelyet Isten gondolt ki számomra. A feltámadás már itt és most az életre akar megtanítani. Azt ígéri, hogy ez az élet átlépi a halál küszöbét is, és nem semmisíthető meg, mert Jézus halálával és feltámadásával a szeretet mindenkorra legyőzte a halált.