Mi volt az a pont, vagy mikor jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttek, hogy a bencés szerzetesrendbe jelentkeznek?
Vasas Rafael: Ezt nem pontnak nevezném, hanem folyamatnak, az ember érzi a meghívást, az esetemben ez éveket vett igénybe, és szép lassan megszületett a döntés. Jellemző volt, hogy semmilyen körülmények között nem tudtam kiverni a fejemből az érzést, és végül rábólintottam Isten meghívására.
Vincze Villebald: Az esetemben is folyamatról beszélhetünk, egy hosszabb érlelődésről. A döntésben természetesen sokat segített, hogy idejártunk ebbe a gimnáziumba, és sokat ministráltunk. Az egy hosszabb folyamat, amíg megérti az ember, hogy az Isten mire is hívja, mit tegyen, hogyan szolgálja. Aztán nyilván az ember eljut egy pontra, amikor kimondja az igent, de valójában nem az igen a fontos ebben a szakaszban, hanem az érlelődési folyamat.
Major Fulgent: Ez a kérdés sokszor előkerült és nemcsak a mi esetünkben. A hivatás- és megtéréstörténeteket klasszikusan két kategóriába sorolhatjuk. Az egyik a pillanatszerű, de ez a ritkább esemény, a másik egy hosszabb folyamat során tér meg, nyeri el hivatását az illető. Az én történetem is az utóbbihoz tartozik.
A családjaik hogyan fogadták a döntésüket?
Rafael: Én szerencsésnek mondhatom magam. Négyen vagyunk fiútestvérek, a családunk régi katolikus család, így lehetett rá számítani, hogy valamelyikünk papi vagy szerzetesi pályára megy. Édesanyám azt mondta, ha így vagyok boldog, akkor ő is boldog.
Villebald: Én egyedüli gyerek vagyok, és a szüleim nehezen fogadták a döntésem, még most sem békéltek meg vele igazán. Nekik is meg nekem is barátkozni kell ezzel a helyzettel.
Fulgent: Ez nagyon nehéz kérdés, óriási tapintattal kell kezelni, különösen nyilvánosság előtt, mert ez mindenkinek a legbelső lelki életéhez tartozó rész. Biztos vagyok benne, hogy az én szüleimnek sem volt ez könnyű döntés, de ma már úgy gondolják, hogy jó helyen vagyok.
Milyen tapasztalatokat szereztek eddig a szerzetesrendben?
Villebald: Az elején szinte minden új volt. Megtapasztaltuk a szerzetesközösség életét, ritmusát, hogyan kell viszonyulni az emberekhez, mert nyilván másfajta kapcsolatok épülnek ki, amelyek sem nem jobbak, sem nem rosszabbak az eddigieknél. Rengeteget tanultunk ez alatt az idő alatt.
Milyen felemelő élményeik voltak?
Rafael: Az év elején az egyházmegyében mindig más templomban van a szentségimádás. Megfogadtuk, hogy mindegyik templomhoz úgymond elzarándokolunk, és legalább fél órát szentségimádással töltünk el. Ez nagyon jó lelkitáplálék volt.
Villebald: A beöltözés is egy ilyen élmény volt. A közösséghez formálisan is csatlakoztunk, megkaptuk a szerzetesi ruhát, amely szimbóluma annak, hogy elfogadtak minket, elkezdhetjük az itteni életünket, elkezdhetjük tanulni a szerzetesi életet.
Fulgent: A szentségimádásnak volt még egy szép momentuma. A templomok listáját Oresztész atya tette ki, és mi megkérdeztük, hogy elmehetünk-e vele együtt a templomokba. Az atya az idős kora és a járványhelyzet miatt nem tudott jönni, és ezt a feladatot, hogy látogassuk végig a templomokat, átadta nekünk. Ez kicsit olyan érzéssel töltött el, hogy nekünk is van itt már feladatunk, mi is hozzá tudunk valamivel járulni a közösséghez.
Milyen nehézségekkel szembesültek?
Rafael: Minden újdonság volt, meg kellett szokni mindent. Én kollégista voltam, mégis meg kellett tapasztalnom, hogy még jobban el kell szakadnom otthonról. Az sem könnyű feladat, hogy új emberekkel kell megismerkedni, és feléjük szeretettel kell fordulni.
Villebald: Például a reggeli keléseket nem volt könnyű megszokni (nevetnek mindhárman), sokfajta nehézség van, de ezekkel meg lehet küzdeni napról napra.
Fulgent: Ha új környezetbe kerül az ember, akkor utoléri az a kísértés, hogy úgy gondolja, mostantól minden más lesz. Különösen igaz ez, ha egy ilyen magasztos eseményről, mint a szerzetesrendhez csatlakozásról beszélünk. Az ember elhatározza, hogy mostantól rendes lesz, pontosabban elvégzi a kötelességeit, tiszteletteljesebb lesz az emberekkel. És hát miért ne történne így, hiszen nyilvánvaló, hogy az előző közege miatt volt trehány, pontatlan. Aztán szép lassan szembesül azzal, hogy az új környezet nem biztos, hogy hozza magával a javulásokat. Ezzel sokat kell küzdeni.
Hogyan tervezik a jövőjüket tanulmányok, elérendő célok tekintetében?
Villebald: Majd az elöljárónk megtervezi a jövőnket.
A tanulmányaikat is az elöljáró tervezi meg?
Villebald: Igen, ő tervezi meg, hogy hol fogjuk a teológiát elvégezni, közös párbeszédből születik meg, hogy az egyetemen milyen szakot választunk.
Mégis mi az, amit szívesen választanának?
Rafael: Én a lelkipásztorkodást választanám.
Villebald: Az elsődleges az, hogy pap szeretnék lenni, illetve hittan tanár, és az, hogy mellette milyen szakot tanítok, már másodlagos kérdés.
Fulgent: Azért az érződik a világban, az egyházban, ebben a városban is, hogy egyre nagyobb szükség van arra, hogy az embereknek a rendelkezésére álljunk. Én ebben szeretnék részt venni, hogy itt a város közepén mindig lehessen egy papot találni, legyen kihez fordulni.
