Advent fő szimbóluma a négy gyertya. A gyertyákkal azonban nekem nemcsak ezen az ünnepen van dolgom.
Különösképpen vonzódom a gyertyákhoz, mondhatnám a gyertyák Gombóc Artúrja vagyok. Szeretem a lyukas gyertyát, a kerek gyertyát, a vékony gyertyát, a vastag gyertyát, a mécsgyertyát, az illatgyertyát és sorolhatnám a végtelenségig. Éppen ezért advent számomra különösen fontos, mert miközben a Megváltó születésére készülünk, aközben mindezt a legegyszerűbb fényhozó eszközzel, a gyertyával készítjük elő.
A gyertya fénye azonban nem ritkán egyedülállóknak, magányosoknak világít. Magam is évek óta egyedül ünnepelem adventet és a karácsonyt. Én a szerencsések közé tartozom, mert lenne lehetőségem barátokkal együtt tölteni az ünnepnapokat, de mégis úgy érzem igaznak a Jóistennel szemben, ha a templomi ünnepi szertartás után az üres lakásba érkezem.
Tanárember is vagyok. Az osztályfőnöki órák része a gyertyagyújtás. A kiskamasz gyerekek komolytalan dolognak gondolnak minden olyat, ami a felnőttektől jön, de mégis, amikor a gyufa felsercen és gyulladnak a gyertyák, akkor egy pillanatra beáll az osztályban a csend. Ezt a csendet kell megérteni, amely elemi szinten szól a fény örömének, és annak, hogy kiemelkedünk a hétköznapok ritmusából, és a megszentelt perc bennünk él akkor is, ha a következő pillanatban a nagybetűs hétköznap szakad ránk minden nehézségével. Bízzunk benne, hogy az általunk gyújtott fény örökké világít, akkor is ha, úgy érezzük, súlyos sötétség vesz körbe minket.
Czifrik Balázs
(Az írás eredetileg a Kisalföld 2020. december 4-i számában jelent meg.)
