Szentmártoni Mihály, jezsuita, pszichológus, 1945-ben született Újvidéken (Jugoszlávia). Filozófiát, teológiát és lélektant Zágrábban tanult, majd Rómában doktorált klinikai pszichológiából. Tíz évig Zágrábban működött, mint tanár és gyakorló pszichológus. 1991 óta Rómában él, ahol a Pápai Gergely Egyetem professzora, az Egyetem Spirituális Intézetének volt igazgatója, valamint a Szenttéavatási Kongregáció teológus-konzultora. Számos könyvet és tanulmányt jelentetett meg magyarul, horvátul, olaszul; egyes könyveit lefordították spanyolra, lengyelre, szlovákra.
Hogyan született meg Önben a döntés, hogy szerzetes legyen?
Hivatás tudatom kibontakozásának több szakasza van. Ezeknek közös nevezője az, hogy nem én választottam sem a papi, sem a szerzetesi hivatást, hanem – most visszaemlékezve ezekre az állomásokra, – meg vagyok győződve arról, hogy a Jóisten hívott meg, és úgy intézte a dolgok menetét, hogy ezen az úton haladjak tovább.
Az első szakasz 8 éves koromban vette kezdetét. Egyik vasárnap odajött hozzám a sekrestyésünk és azt súgta a fülembe, hogy mise után menjek be a sekrestyébe. Mikor bementem, ennyit kérdezett: “Akarsz ministráns lenni?” Ijedtemben igennel válaszoltam, pedig nem is nagyon tudtam, hogy mit jelent ministránsnak lenni. Ez még a zsinati reformok előtt volt, a szentmisét latinul mondta a pap és a ministránsoknak latinul kellett válaszolniuk. Másnap reggel már megjelentem a szentmisén és megszerettem a ministrálást. Nagy kitüntetés volt ez akkor. Olyannyira, hogy édesanyám, aki kint várt, hogy megtudja, miért hívott a Mihály bácsi (ez a volt sekrestyésünk neve!), nem akart kibékülni a dologgal. Kézen fogott engem meg a bátyámat és odaállt Mihály bácsi elé: “Mihály bácsi, a dolog nincs rendjén, a nagyobbik fiam, már volt első áldozó, a Miska még nem, ezért ez a nagy megtiszteltetés a nagyobbat illeti”. Mihály bácsi válasza bibliai bölcsességet tükrözött: “Nem bánom, jöhet a nagyobb is, de én ezt a kicsit választottam!” Ha most visszagondolok ezekre a szavakra, akkor a kis Sámuel hivatása jut eszembe, akit a Jóisten hívott, de a hívás Éli pap szavain keresztül jutott el a fiúhoz. Engem a Jóisten Mihály bácsin keresztül hívott meg. Megszerettem a liturgiát, és szinte észrevétlenül kialakult bennem a meggyőződés, hogy pap szeretnék lenni. Kedves világi pap volt a plébánosunk, olyan akartam lenni, mint ő. De ekkor a Gondviselés ismét színre lépett és más útra terelte hivatás tudatom kibontakozását.
Miért a jezsuitákat választotta?
A képlet ugyanaz, mint az előző válaszban: nem én választottam a jezsuitákat, hanem ők találtak meg engem! Hetedik elemista voltam, és plébánosunk mindent elrendezett, hogy a nyolcadik után menjek Zágrábba a kis szemináriumba. Ekkor valami váratlan történt: a plébánosunkat elhelyezték és a plébániát átvették a jezsuiták. Addig én még csak nem is hallottam róluk. Másnap ministráltam nekik és azonnal tudtam, hogy én is ilyen akarok lenni. Hogy mi ragadott meg bennük, nem tudnám megmondani, nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy ők is megfelelőnek találtak, úgyhogy a szemináriumot már, mint jezsuita jelölt kezdtem. Ekkor megint furcsa dolog történt: egy évre rá a jezsuiták véglegesen elhagyták Újvidéket, és az óta sem tértek vissza. Visszapörgetve az eseményeket, újra az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nem én választottam a jezsuitákat, hanem a Gondviselés szánt engem nekik, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy megtaláljanak, és amikor ez megtörtént, mint Isten engedelmes katonái szép csendben visszavonultak a bázisra annak tudatában, hogy elvégezték küldetésüket. Így lettem jezsuita, és azóta sem tudnék más lenni! Ezt nem dicsekvésként mondom oly értelemben, hogy nagy kitüntetés jezsuitának lenni, mivel ők különbek, mint a többi szerzetes. Például én nem tudnék bencés lenni, pedig csodálattal kísérem lelkiségüket. Megboldogult Basil Hume, westminsteri bíboros, maga is bencés, egyszer így oktatta novíciusait, amikor még novícius mester volt: ha találkozol egy ferencessel, vagy egy jezsuitával, akkor csodáld meg és mondjad: “Én nem vagyok méltó hogy ferences vagy jezsuita legyek, engem a Jóisten bencésnek hívott meg!”
Miért találta fontosnak, hogy pszichológiát is elvégezze?
A pszichológiával is kicsit úgy vagyok, mint a hivatástudat korábbi két szakaszával: nem én választottam a pszichológiát, hanem a Gondviselés vezetett rá erre a pályára is. A jezsuita képzés eléggé lépcsőzetes: a noviciátus két évig tart, utána három év filozófia, ezt követően két vagy három év gyakornoki időszak, a “magisztérium”, valamelyik intézetünkben, következik a teológia, majd magasabb szintű tanulmányok. A legvégén az ún. harmadik próbaév, amely harmincnapos lelkigyakorlattal végződik és az ünnepélyes örökfogadalmak jelentik, hogy a jezsuita „befutott”. Ekkor válik az ember igazán jezsuitává, és már életének harmincadik évében járhat!
Mármost az én esetemben a “magisztériumi” gyakorlatot felváltották a négy éves lélektani tanulmányok a zágrábi világi egyetemen. Ebbe a döntésbe belejátszott egyrészt az elöljárók kívánsága: akkor még volt gimnáziumunk és oda állami diplomával rendelkező tanár kellett. Ehhez hozzájárult egy emberi tényező: a középiskolában volt egy nagyszerű jezsuita tanárom, aki pszichológiát tanított. Rajta keresztül megszerettem a pszichológiát is. Ez nem ritka jelenség középiskolai szinten: a tanuló megszereti a tantárgyat, legyen az matematika, fizika, vagy irodalom, ha a tanár kedves személy. Úgy éreztem, a pszichológia nekem is vonzó tanulmány lehet. Az is lett. Eleinte nem igen tudtam, mi is a pszichológia, de aztán belejöttem és megszerettem. Később Rómában folytattam pszichológiai tanulmányaimat. Néha azzal szórakoztattam diákjaimat, hogy én Zágrábban tulajdonképpen kísérleti pszichológiát tanultam, a patkányok és majmok viselkedését vizsgálgattuk, Rómában viszont klinikai pszichológiát végeztem és a papok, valamint a misztikusok lélektanát tanulmányoztam. A tanulság: Nem az a fontos, hogy az ember honnan indul ki, hanem hová jut el!
Hogyan tudja a pszichológia kiegészíteni a teológiát?
Nem a pszichológia egészíti ki a teológiát, hanem a pszichológus és a teológus keresik egymást. A pszichológusnak szüksége van a teológusra különben nem képes megérteni az embert, aki lényegében vallásos, Istenre nyitott és ráutalt lény. Ugyanakkor a teológusnak szüksége van a pszichológusra, ha meg akarja érteni azokat a lelki rugókat, folyamatokat, amelyeken keresztül az ember keresi Istent, ill. befogadja a kegyelem hívását.
Fontosnak tartok egy megkülönböztetést. A pszichológia a normális pszichés folyamatokat tanulmányozza: a tanulás folyamatát, az érzelmek dinamizmusát, a tanulás és a felejtés mechanizmusait, a tudatos és tudatalatti motivációk hatását, stb. A lélektan csak második fokon foglalkozik esetleges viselkedési problémákkal és igyekszik segíteni az embernek, hogy megoldja problémáit. A pszichiátria foglalkozik a pszichés betegségekkel (skizofrénia, paranoia, depresszió), az orvosi szakhoz tartozik és a pszichiáter alkalmaz pszichoterápiát vagy más gyógykezelést. Ezt azért hangsúlyozom, mert néha a köztudatban összezavarodik a két kép és a pszichológusokat amolyan kuruzslónak tartják és furcsán néznek arra az emberre, aki pszichológushoz fordul jótanácsért, eligazodásért, gondjának megvitatásához. A hosszú évek során, mint gyakorló pszichológus megtanultam azt, hogy a legfontosabb ebben a munkában, meghallgatni az embereket, időt szentelni nekik (egy-egy komoly beszélgetés általában háromnegyed órát igényel).
Hogyan látja, mik a leggyakoribb problémák, amelyre pszichológusként is kell válaszolnia, segítenie?
Mikor visszatértem római tanulmányaimról, tíz évig Zágrábban vezettem egy családi tanácsadót és működtem, mint gyakorló pszichológus. Már ott felfigyeltem arra, hogy a házasságban az alapvető problémát gyakran a kommunikáció hiánya jelenti. Az emberek nem képesek meghallgatni egymást, nem beszélgetnek, nem terveznek közösen. Ma a kommunikáció hiánya drámai méreteket öltött az okos telefonoknak “köszönhetően”, nemcsak a fiatalok között. A napokban voltam egy étteremben, ahol egy viszonylag fiatal házaspár ült a szomszéd asztalnál; ebéd közben alig szóltak egymáshoz, a kis telefonjukat nyomogatták egész idő alatt. Valaki találóan mondta, hogy az ember ahelyett, hogy az égre és a természetre nézne, vagyis emelt fővel járná a világot, ma kicsit olyan állati módon lehajtott fejjel bújja az okos telefont.
Hogyan lehet a digitalizált világban élőket visszavezetni a valóságba? Egyáltalán jelent az veszélyt, ha valaki a digitális világban van otthon?
Nem hiszem, hogy a digitális világ egy fantázia szülte világ lenne, a „miénk” pedig a valóság. A mai fiatalok már a digitális világban élnek oly természetesen, mint mi a magunk „reális” világában. Erre most figyeltünk fel, amikor a Corona vírus arra kényszerített bennünket, hogy kezdjük komolyan venni a digitális világot. Ami eddig elképzelhetetlen volt, az valósággá vált: szentmisét közvetítünk digitális úton, az iskolákban és az egyetemeken, digitális úton folyik az oktatás, a tisztviselők otthonról dolgoznak és szinte észrevétlenül megtanultunk egy új nyelven beszélni: a távoktatás, a távmunka. Valahogy az az érzésem, hogy nem a fiatalokat kell „visszacsalogatni” a mi, idősebb nemzedékünk világába, hanem nekünk kell belépnünk az ő világukba. A fejlődést nem lehet megállítani.
Milyen kihívást jelent az ember életében a globalizáció?
Vannak nagy szavak, amelyeket sokan használnak, de nem igen tudják, mit is jelentenek valójában. Ilyen a „globalizáció”. Ma van egy istenadta „súgónk”: az Internet. Mi tanárok szoktuk egymást ugratni: „A Google mindent tud!” Ezt viszont néha rosszallóan mondjuk, mert megtörténik, hogy valamelyik növendékünket azon kapjuk rajta, hogy az Internetről puskázott a dolgozatában. Nos, mit tud a Google a globalizációról? „Globalizáción a nyugati civilizáció kezdeményezésére történő világszintű egységesedési (univerzalizálódási) folyamatokat, és azok következményeit értjük az élet számos területén: gazdasági globalizáció, pénzügyi globalizáció, kulturális globalizáció, a szimbólumok globalizációja, információs globalizáció, nyelvi globalizáció”.
A globalizációnak, sajnos, vannak negatív vetületei is. Ferenc Pápa Laudato sì enciklikájában elítéli a „az indifferencia globalizációját”. Ha röviden akarok válaszolni a feltett kérdésre, akkor úgy mondanám, hogy mint minden jelenség, a globalizáció is lehet pozitív kreatív erő az ember életében, mert rádöbben arra, hogy egy nagyobb valóság tagja; de lehet neki negatív hatása is, amikor úgy érezzük, hogy nagyobb, számunkra elérhetetlen és ellenőrizhetetlen erők sodorják az életünket. Gondoljunk csak a propagandára, amely meghatározza életstílusunkat, szükségleteinket, gondolkodásmódunkat, belénk sulykolja, hogy mit együnk, mi az egészséges életmód, stb.
Az Ön életében mi okozza a legnagyobb kihívást?
Az én életem alapvető kihívása a nemzeti identitásom volt. Én magyar vagyok, Szerbiában születtem, Horvátországban nevelkedtem, harminc éven keresztül minden nyarat Angliában töltöttem egy plébánián, sok hónapot töltöttem Ausztriában, harminc éve Rómában élek és olasz állampolgár vagyok. Mikor kérdezik, hogy ezek után mi vagyok, viccesen azzal zárom a fönti mondókát, hogy én tulajdonképpen az osztrák-magyar monarchiában érezném jól magam, de ez nincs! Hogy miben rejlik ebben az identitás-zavarban a kihívás, azt egy konkrét példán keresztül tudom megfogalmazni. Néhány évvel ezelőtt a magyar köztársasági elnök járt Rómában és meglátogatta a Germanicum-Hungaricum Kollégium magyar növendékeit. Megkérdezte tőlük, van-e a Gregoriana Pápai Egyetemen magyar professzoruk. Ezt felelték: “Van egy magyar, de nem a miénk!” Valószínűleg azt akarták mondani, hogy nem vagyok magyar állampolgár. Viszont nem sokkal ezután a Horvát Kollégium növendékeivel és elöljáróival voltunk kihallgatáson Szent II. János Pál pápánál. Az elöljáró így mutatott be a Pápának: “Páter Szentmártoni, a Horvát Kollégium lelki vezetője; ő ugyan nem horvát, de a miénk!” Sokszor eltöprengtem ezen a kettős képen: mi jobb, magyarnak lenni, de nem elfogadatottnak, vagy nem horvátnak lenni, de elfogadottnak? Ez a hovatartozási tudat igénye. Itt egy mélyebb, és sajnos, eléggé általános „magyar mentalitásról” van szó: nem könnyű a kisebbségi sors! Minket, délvidéki magyarokat nem ritkán „jugo-magyaroknak” csúfoltak és azzal bántalmaztak, hogy nem tudunk jól magyarul, „suk-sük” nyelven beszélünk, nekem azt is felhánytorgatták, hogy kiejtésemen érezhető a lágy szláv hanglejtés. Én tizenötéves koromban kiszakadtam a magyar környezetből, azután szívósan és kitartóan kellett ápolnom anyanyelvemet.
A lelkiségi teológia úgy tudja, ha Isten kiválaszt valakit egy küldetésre, megadja neki a szükséges kegyelmet is. Az én életemben ez úgy mutatkozott meg, hogy amit első pillanatra veszteségnek tekintettem, tulajdonképpen az vált előnyömmé. Nekem nincs hazám, ezért nincs honvágyam sem. Viszont a Jóisten megáldott a nyelvek tehetségével: öt nyelven beszélek és írok, ezért jól érzem magam minden nép között. A bencésekkel ellentétben, akik helyhez kötődnek (stabilitas loci), a jezsuiták kissé amolyan világcsavargók: oda megyünk, ahol szükség van ránk és ahová küldenek bennünket. Én is beutaztam sok országot és tartottam lelkigyakorlatot és előadásokat magyarul, horvátul, németül, angolul és olaszul. Tartottam lelkigyakorlatot püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, szerzetesnőknek, világiaknak. Büszkén említem, hogy a bencéseknek is!
A jezsuita szerzetesrendben sok fiatalt találni, ellenben más rendekkel. Miért vonzó ma jezsuitának lenni?
Nem tudom, mire alapozza a fönti kérdést: a jezsuita rendben is ugyanaz a válság mutatkozik a hivatások terén, mint más rendekben. Most, hogy Szent Ignác megtérésnek évfordulóját ünnepeljük, hasonló kérdést tettek fel Arturo Sosa generális atyának is, aki tagoltan válaszolt: Európában még vannak hivatások, de egyre kevesebb, viszont nő a hivatások száma Afrikában. A miért kérdésre mosolyogva válaszolt: mert Európában egyre kevesebb a fiatal, viszont Afrikában még van sok „alapanyag”, amelyből jezsuita hivatás is lehet.
Ennél a pontnál visszatérek az első kérdésre: miért lettem pap és jezsuita. Nem tudom: titok ez, nem én választottam, a Jóisten ennek szánt és én követtem a hívást. Ez érvényes a mai Egyházra is: az Egyház Jézusé, a világ Istené. Amikor jónak látja, majd küld munkásokat szőlőjébe. Végső elemzésben a szerzetesrendek történelmi jelenség: az egyház megvolt a ferencesek, a bencések és a jezsuiták nélkül is. Aztán a Jóisten rájuk bízott egy-egy történelmi küldetést, és mikor majd elvégzik ezt a küldetést, lelépnek a történelem színpadjáról. Jézus nem a jezsuitáknak ígért örökké tartó létet, hanem Egyházának. Majd jönnek utánunk más rendek, más szerzetesek. Nekünk itt és most kell helytállnunk. Nekem most kell megvalósítanom a jezsuita küldetést, nem pedig azon siránkozni, hogy mit hoz majd a jövő.
