Nemrégiben újultak meg a győri Szent Ignác bencés templomtorony süvegei. A munkálatok idején, több, mint 30 méter magasban beszélgettünk a mesterrel, Ócsai Sándorral arról, miért szép ez a szakma, milyen lelkük van a tornyoknak.
– Hogy lesz valaki templomtoronysüveg-készítő mester?
– Ezt a szakmát valójában a testvéremmel találtam ki. Kőműves édesapánk mellett folytunk bele a munkába. Fiatalon ott segédkeztünk a templomtornyok homlokzatkészítésénél, és mi magunk pedig szépen raktuk össze, hogy mi is kell mindahhoz, hogy egy süveg elkészüljön. Rengeteg szakma ötvöződik ugyanis: ács, állványozó, kőműves, díszműbádogos, csipetnyi statikai ismeret, és jártasnak kell lenni az alpintechnika alkalmazásában is. Ezeket a szakmákat külön-külön űzik, de amivel én foglalkozom, az így egyben már más. Nem egyszer kaptam úgy munkát, hogy a megrendelő egy képeslapot mutatott egy templomtorony-süvegről, és azt mondta: ilyet szeretne. Ilyenkor mindent magamnak kell megtervezni, kiszámolni, és persze kivitelezni is.
– Lehet, ebben a munkában sorozatgyártónak lenni?
– Eddig több, mint ötven süveget készítettem, de két egyforma munkám még nem volt. Mindegyik toronynak lelke van. Ennek a templomnak a két tornya is ránézésre egyforma, de sokkal inkább olyanok, mint az ikrek: kívül nagyon hasonlók, de a lelkük, a lényegük különbözik, egyediek.
– A Szent Ignác templom tornyai miben térnek el?
– Sok mindenben megegyeznek: magasság, átmérő stb., de például különböző emberek készítették a borítást vagy az ácsszerkezetet. Így máris, látványosnak ugyan nem mondható, az értő szem számára világos, önálló, sajátos jegyeket hordoz a két torony.
– Mit lehetett megtudni a mi templomunk tornyainak lelkéről?
– Nagyon látszik, hogy melyik mester hogyan állt a munkához. Látszik ez a csapoláson, a faanyag beeresztésén, hogyan deszkázták, milyen szögeket használtak. Az egyértelmű, hogy ezeket a tornyokat többször felújították, és ahogy közeledünk a saját korunkhoz, úgy romlik a felújtások minősége is. A régiekhez képest az újak, mondjuk ki: silány munkát végeztek. Találtunk olyan régi, kovácsoltvas szögeket, amelyeknek a felületéről, ha leszedjük a rozsdát, még mindig jó minőségűek, míg a horganyzott szögek fele annyi élethosszt sem bírtak ki. Azt üzenik ezek a tornyok, hogy az emberek egyre inkább a mának élnek, nem gondolnak az utókorra, a későbbi hasznosságra. Lehet, hogy a Teremtő rövidre szabja az emberi életet, de én akkor is úgy dolgozom, hogy ezek a tornyok bizony évszázadok óta állnak, és állniuk is kell. Rajtam nem fog múlni.
– Ezekbe a tornyokba szovjet katonák bizony szórakozásból belelőttek többször is. Ezeket hogyan lehet javítani?
– Szerencsére ezeket popszegecsekkel már régebben javították. Látszanak ugyan a javítások, de gondot nem okoznak, és így őrzik a történelmünket.
– Lehet-e ezt a munkát hit nélkül végezni?
– Lehetni lehet, de az gerinctelen munka lenne. Egyrészről ismerni kell a megrendelő szándékát, másrészről azt is tudni kell, hogy csak akkor tudom elvégezni a munkát, ha abban az Úr is támogat. Ez a munka, és minden emberi munka megköveteli, hogy ha hibázunk, ismerjük el, és javítsuk ki. Nincs helye annak, hogy hibáztam, majd hosszasan magyarázom, hogy miért is.
– Van-e valaki, aki ezt a munkát átveszi öntől?
– Az utcáról nemigen esnek be. Ehhez a munkához kell egy kis megszállottság. Ma már kevesen vannak, akiknek a munka az első. Itt nem lehet eldobni a kalapácsot, ha harangoznak, itt be kell fejezni, amit elkezdett az ember. A családból van érdeklődő. Az unokaöcsém tanulja tőlem, a fiamnál és az unokáimnál is ébredezik már valami. Az unokáimnak azonban elég sok babot kell még enni, hogy felnőjenek. Meglehet, nekik már nem én fejezem be ennek a szakmának az okítását.
Fotó: Czifrik Balázs, Vincze László
Szöveg: Czifrik Balázs
