GREGORY POLAN OSB PRÍMÁSAPÁT
Ajánlása a magyar fordításhoz:
“Nagyon hálás vagyok azért, hogy ez a cikk magyar nyelven is megjelenhet! Meglátogatva a magyarországi monostorokat, tudom, hogy mennyire életerős és életet adó szerzetesi élet van nálatok! Legyen ez még így sokáig!”
A szerzetesi képzés fő törekvése a szív átalakítása. Amikor az emberi szívről szólunk, alapvető kiindulási pontunk a biblikus megközelítés. Szentírási értelemben a szív az a hely, ami meghatározza a személy mentális képességét és érzelmi állapotát. Az ókori görög filozófia, ami évszázadokon át meghatározta a nyugati gondolkodást, elválasztotta egymástól a szellemet és a szívet, mint két külön funkcionáló egységet. E rövid kis írásban azonban a szentírási nézőpontot használjuk, ami rámutat a szellem és a szív harmonikus együttmunkálkodására.
A szerzetesi képzés során nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy megismertessük az ősi hagyományainkat, történelmi személyeinket, az évszázadok fejlődését és változását a szerzetesi élet konkrét megélésében. Amit így elsajátítunk, arra természetesen reflektálunk is és így idővel egy benső alakulást is eredményez ez. Dönthet-e úgy valaki, hogy integrálja a hagyományt, az értékeket és a szerzetesi képzés tanítását a saját életébe és úgy tekint-e rá, mint olyan változásra, ami szükséges lelkének javára? A szellemnek és a szívnek a harmonikus egysége szükséges ahhoz, hogy a szerzetesi képzést élethosszig tartó folyamatnak tartsuk. Ezért nagyon fontos, hogy a kezdetnél olyan ritmust vegyünk fel, ami lehetővé teszi az állandó megtérést és a szív folyamatos alakulását.
Egy egész élet kell ahhoz, hogy a szív maradjon a középpontban, úgy is mondhatjuk, hogy a képzés a szív útja, utazása, azért, hogy egész életünkben rá tudjon hangolódni Isten csendes jelenlétére, hangjára az életünkben.
Mind az Ó-, mind az Újszövetségben felfedezhető, hogy a képzést utazásnak tekinthetjük. Az Ószövetségben a zsidó nép Egyiptomból, a szolgaság földjéről a sivatagon át szabadság földje felé, az Ígéret földjére tart Isten gondviselő oltalma alatt. Az utazás során a lelki élmények teljes skáláját átélik: kísértést, kiábrándultságot, árulást, félelmet, irgalmat, együttérzést, belátást, megtérést és végül Isten ígéreteinek beteljesülését (MTörv 8, 1-18). Végig élve ezeket a találkozásokat a bűnnel és a megváltással, Isten hívő néppé formálja őket.
Az evangéliumokban, Szent Lukács evangélista Jézus húsvéti misztériumának történetét egy utazás kontextusába helyezi, mint egyfajta lelki útinaplót. Jézus úgy beszél a saját exodusáról, mint aminek Jeruzsálemben kell beteljesülnie… „Amikor már közeledtek szenvedésének és megdicsőülésének napjai, szilárdan elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (Lk 9,51).
Jézus maga is ugyanazokat az élményeken megy át, mint a hitben ősei a saját exodusukon: kísértés, kiábrándulás, árulás, félelem, irgalom, együttérzés, belátás és végül Isten ígéreteinek beteljesülése. Magára véve teljes emberségünket (a bűnt kivéve), Jézus végigjárta az ember útját a születéstől a halálig és legvégül a feltámadásig. Bárki akarja is végigjárni ezt az utat, követni Jézust az ő keresztútján, annak egyre mélyebbre és mélyebbre kell ereszkednie a szívében. A szív az a hely, ahol a kezdeti hitnek, lelkesedésnek és meggyőződésnek helyet kell adnia egy életre szóló elköteleződésnek erre az útra.
A szerzetesi életre való nevelésnek figyelembe kell vennie azt a világot, amiben élünk, azt a kultúrát, amiben nevelődünk, azokat az értékeket, amiket öntudatlanul magunkba építünk. A technikai fejlődés, ami felgyorsította az életünket, a fogyasztói kultúra, amibe sokszor akaratunkon kívül is bekapcsolódunk, a megemelkedett zajszint, amit már szinte megszoktunk – ezek olyan részei az életünknek, hogy már szinte bele sem gondolunk.
Csak amikor valami technikai hiba lelassítja vagy ellehetetleníti az előrejutásunkat vagy munkánkat, akkor ismerjük fel, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a mindennapi életünkben. Csak amikor nem jutunk hozzá valami olyan dologhoz, ami egyébként könnyedén elérhető, ismerjük fel a függésünket tőle. Csak amikor egy olyan helyen vagyunk, ahol a mély csend vesz bennünket körül, akkor jövünk rá, hogy mennyire eltereli a figyelmünket a sokféle zaj. Az ilyen felismerések a nagyobb tudatosságnak és az mélyebb önismeretnek a pillanatai lesznek. Olyan pillanatok, amikor megkérdezzük magunktól: Miről szól az életem? Hova tartok? Hogyan akarom elérni a célomat? Megvan az a belső békém, ami képessé tesz arra, hogy valódi válaszokat adjak ezekre a kérdésekre?
Hiszem, hogy a húszas és a korai harmincas éveink különösen is fontos és jelentős időszak a fejlődésünkben. A gyerekkorból a felnőttkorba lépünk, elkezdünk a jövőbe tekinteni, átgondolni, hogy minek lesz szerepe az életünk elkövetkező éveiben. Ezekben az években átalakul az életstílusunk, a viselkedésünk, a hitünk. Akár ilyenkor kezdjük el a szerzetesi életünket, akár már akkor, amikor a jelentős fejlődésünkön már túl vagyunk, ezek az évek fogják meghatározni, hogyan látjuk önmagunkat, a világunkat és legfőképpen Istent. Ezekben az években sok minden megváltozik életünkben: testünk, világlátásunk, intellektuális kapacitásunk, az értékrendünk. A megtérésnek ma különösen fontos szerepe van világunkban. Sokszor úgy értelmezik, mint ami elfordul az addigi életmódtól, látásmódtól és teljesen átalakul, hiszen a kifejezés nagyon drámai és megrendítő. Ugyanakkor vannak „kis megtérések” is, sokkal enyhébb változások az életben, olyan finomodások, amelyek esetleg csak sokkal később, talán csak életünk végén lesznek nyilvánvalóak. Például néhányan csak akkor házasodnak meg és alapítanak családot, miután az életben elértek már valamit. Mások úgy döntenek, hogy előbb elvégzik a tanulmányaikat a kiválasztott munkájukhoz és csak utána hoznak hivatásbeli döntést, hogy házasodnak vagy szerzetesi életet élnek. Ami fontos ilyenkor, hogy megvizsgáljuk, hogy milyen mélyen érinti a szívét az, hogy döntést hozzon? Mennyire ismerik önmagukat, a belső életüket? Mennyire gyakorlottak abban, hogy megértsék figyelmesen és gondosan a szívüket?
Van egy erény, aminek a szív mélyében kell lennie annak, aki a szerzetesi utat választja, ez pedig a bizalom. A bizalom erénye manapság nem egyszerűen elérhető a mai, ígéreteket megszegő világban, a fontos pozíciókban lévő korrupt vagy hamis személyek között, egy technológia vezérelt világban, ami villámgyorsan alakul, eddig elképzelhetetlen mértékben. Ennek ellenére a szerzetesi képzés feladatában és folyamatában alapvetőnek kell maradnia a bizalomnak.
Először is a bizalom az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy belevessük magunkat a hit világába, hogy gyanakvás nélkül, jóindulattal, alázattal közeledjünk Istenhez, aki ugyan az emberi szemnek láthatatlan, mégis csodákat művel és ez nyilvánvaló lesz annak, aki a hit szemszögéből szemléli az életet. A bizalom elsődleges modellje és példája, Ábrahám. Annyit tudott csak, hogy valami a bensejének mélyéből meghívta őt, hogy komolyan változtasson az életén és Ábrahám rábízta magát erre a benső hangra; mi erősen hisszük, hogy ez a csendes belső sugallat, ami Ábrahámot útra indította, Isten hangja volt (Ter 12-14; 22, 1-19).
A Szűzanya szintén példát ad a bizalomra – egy adott helyzetben való meghívásra és egy életen át tartó hitre (Lk 1,38; 2,19; 2, 51b). A szerzetesi képzés útjára lépni, hűségesnek maradni abban, a bizalomnak egy olyan fokát követeli, ami elfogadja a kapott utasításokat, amiket az utunk során kapunk próbaként, de ami mindig hagy időt arra is, hogy a lelkünk békében maradjon.
A belső utunk során a bizalom mindig is alapvető lesz: kihívások mindig is fognak támadni, de ez azért van, mert a világias szemléletből a szerzetesi hagyomány szemléletébe tartunk. Mindegyik szemléletnek megvan az áldása és a kihívása, de mindenképpen dönteni kell a bizalom mellett, amikor a szerzetesi képzés útjára lépünk. A Zsoltáros egy egyszerű és hasznos tanácsot ad annak, aki ilyen helyzetben találja magát: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szívetek!” (Zsolt 95, 7b-8a).
Amikor valaki a bizalom mellett dönt, akkor megtapasztalja a tágasságot, a rugalmasságot, a határtalanságot, a növekedést. A bizalom bátorít bennünket arra, hogy adjunk elegendő időt arra, hogy az új és maradandó értékek, amiket kapunk, belénk épüljenek. A bizalom sokszor arra is hív bennünket, hogy földies dolgainktól elbúcsúzzunk. Bár lehetnek azok meggyőző, vonzó vagy nagyon is hozzánk tartozó dolgok önmagukban, de abba az irányba kell mennünk, ahol a megszokott viselkedéseinket, attitűdjeinket elhagyjuk, hogy a szívünk valóban megváltozzék. A bizalom próbára is tehet bennünket: kiderülhet, hogy csak gyávaságból és időlegesen fogadjuk csak el, amit kérnek tőlünk, mert félünk, hogy örökre elveszítjük a megszokottat, a kényelmeset. Mindegyikünknek lehetnek nehéz napjai, amikor csak a bizalom és a szeretet visz csak bennünket előre, lassan ugyan, de biztosan. Az ilyen helyzetekben jó, ha felismerjük az engedelmességre való meghívottságunkat.
Az engedelmesség latinul „obedientia”, ami az „audire”, meghallgatni szóból származik. Néhány magyarázó finomít a jelentésén: befele fülelni. Tudjuk, hogy Szent Benedek számára mennyire fontos volt ez a befelé figyelés a szerzetesi életben, ez az első felszólítás is a Regulában. Olyannyira fontos, hogy Szent Benedek a „szív fülére” irányítja figyelmünket. Éppen az ilyen figyelmes hallgatás lenne az alapja a bizalom építésének? Megfigyelhető, hogy mennyire fontos Szent Benedek számára az engedelmesség erényében való biztonságos előrehaladás és növekedés, azon ahogyan a regulában beszél róla. Ezt írja a prológusban: „visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által” (RB Prol 2). A Regula vége felé pedig, a 71. fejezetben, a kölcsönös engedelmességről így ír: „Az engedelmesség erényét (a latinban „bonum” szerepel, ami áldást is jelent) ne csak az apátnak adják meg mindnyájan, hanem egymásnak is engedelmeskedjenek, abban a tudatban, hogy az engedelmességnek ezen az útján jutnak el Istenhez” (RB 71,1-2). Szent Benedek a regula elején az engedelmességről, mint fáradságos munkáról beszél, de a végén már mint áldásról. Amikor valaki egy nagyon komoly feladatot végez és annak végére ér, áldásként tud rátekinteni, mert növekedett, fejlődött közben, újfajta élete lett. Lépésről lépésre, tapasztalatról tapasztalatra növekedik a szívünkben az engedelmesség és ezzel együtt a bizalom is bennünk.
A Zsidóknak írt levél Jézus engedelmességét nagyon inspirálóan és bátorítóan mutatja be. „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,8-9). Mennyire elgondolkodtat bennünket ez a különös kijelentés: Jézusnak meg kellett tanulnia az engedelmességet. Ugyanakkor rámutat a szöveg arra, hogy Jézus engedelmessége hozta el számunkra a megváltást. Ezek után nem meglepő gondolat az, hogy az engedelmességünk megváltó hatású az életünkben és mások életében is. Jézus, az ő emberségében, elfogadta és engedelmesen alávetette magát annak, akit Atyának, Abbának hívott és ugyanígy szüleinek is, akikre az Atya rábízta őt. Idézzük csak fel magunkban a jelenetet, amikor a fiatal Jézus Jeruzsálemben marad a törvénytudók között, miközben szülei három napig kétségbeesetten keresik. Mikor aztán megtalálják és dühösen kérdőre vonják őt, ő világosan tudatja velük, hogy ez Isten tervének része, sokszor így is fordítják válaszát: „Atyám dolgaiban kell lennem” (Lk 2,49). A szöveg aztán így zárul: „Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében.” (Lk 2,51). Két fontos dologra mutat rá a szöveg: az Istenember szülei iránti engedelmességére és a Szűzanya szívére, mint a helyre, ahol eltűnődik az eseményen, ami mind a szavak, mind az eset miatt teli van misztériummal. Az ember Jézust úgy mutatják be nekünk, mint aki fejlődik, növekedik; fejlődik egy olyan tökéletes érettség felé, ami az Atya akarata iránti engedelmességre vezeti, mert ez az ő életének helyes útja. Jézus újfajta embersége a mi életünk végcélja is.
Lelkigyakorlatokon sokszor elmondom, hogy mennyire fontos egy pár csendes nap azért, hogy meghalljuk szívünk szavát. Meglepő módon azonban, bár tudjuk, hogy a szívünk a létünk középpontja, és néha úgy döntünk, hogy belépünk oda, néha viszont inkább kerüljük azt vagy egyesen visszautasítjuk. Ezért is nagyon fontos, hogy a képzés során eljuttassuk a jelöltet szívének mélyére és kialakítsunk egy ritmust, hogy az életünk során újból és újból visszatérjünk oda, hogy így megakadályozzuk, hogy elidegenedjünk önmagunktól, hogy a külső és belső életünk összhangba tudjon kerülni és összhangba valódi énünkkel és természetesen Istennel. Talán az egyik legszomorúbb tény életünk során, amikor elkerüljük vagy visszautasítjuk a valódi önismeretet. Újra és újra visszatérve a szívünk mélyére – imádságainkban, a megpróbáltatásaink közben, kegyelmi állapotban és kereséseink közt, eltévelyedéseink és kétségeink között, és bizony, még bűneinkben is – meg fogjuk tudni találni Istent, aki végtelenül szeret bennünket. Ez a szeretet, abban az isteni vigasztalásban fejeződik ki, amelyik eljön hozzánk, hogy enyhülést és útmutatást adjon a következő kihívásokhoz és kegyelmekhez. Ez vezet el bennünket egy helyes kapcsolatra Istennel, aki életre hívott bennünket és aki éltet is bennünket. A szerzetesi életre nevelés helyes útját nagyon jól jellemzi a Zsoltáros egyik szép imádságos sora: „Szívem ezt sugallta: „Keresd tekintetét!” Uram, a te arcodat akarom keresni. 9Ne rejtsd el előlem arcodat” (Zsolt 27, 8-9a). Akkor, amikor úgy tűnik, hogy Isten arca eltűnt számunkra, vissza kell térnünk a szívünkbe, mert ott találkozunk a szeretet és irgalom Istenével, aki mindig vár bennünket haza és megújít bennünket!
A cikk elérési helye eredeti nyelven: https://www.aimintl.org/en/2015-05-29-13-29-49/bulletin-120/formation-for-the-monastic-life
