Németh Ottó nemrégiben ünnepelte 60. születésnapját. A tanári pályája kezdetétől, 36 éve tanít a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban. Az életútról, örömökről, kihívásokról beszélgettünk.
– 36 évvel ezelőtt miért választotta a Czuczor Gimnáziumot?
– Óriási megtiszteltetésnek, óriási lehetőségnek gondoltam, hogy ebben a patinás gimnáziumban taníthatok. Ezt a mai mapig így gondolom.
– Milyen fontos szakaszokat, változásokat élt meg az iskola életében több, mint három évtized során?
– Egyik pap barátom amikor megtudta, hogy a bencéseknél fogok tanítani, akkor azt mondta, fél év múlva vagy ateista leszel, vagy megerősödik a hited. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért, azt felelte, mert találkozni fogsz a valósággal. Amikor én kezdtem a tanítást, túlnyomó részben bencés szerzetes tanár urak tanítottak, olyannyira, hogy az osztályfőnökök kivétel nélkül bencések voltak, néhányan voltunk civilek, ez ma pont fordítva van. A másik nagy változás, hogy a háromszáz körüli diákság létszáma mára megduplázódott. Ugyanilyen jelentős változás volt, hogy az iskolába ma már lányok is járnak, ez különösen nekem, mint humán szakosnak gazdagodás.
– A rendszerváltás milyen változásokat hozott az ön tanári életében?
– Egy kezdődő polgári világban kellett megtalálni a helyünket, és ezzel együtt a diákok részvétele is megváltozott. 1989 előtt a diákság inkább hallgató, tanuló résztvevői voltak az óráknak, a polgári változásokkal a diákok egyre inkább partnerekké váltak. Nekem nagyon kedvemre való, hogy az alá-fölérendeltség, amely természetesen a mai napig megmaradt abban az értelemben, hogy a tanár az, aki irányít és koordinál, a szó legjobb értelmében kiegészül egy párhuzamos viszonnyal. Én mindig is törekedtem az egyenjogúságra és a régi mondással vallom, én vagyok az a diák, aki legtovább ül az iskolapadban.
– Egy jó irodalomtanár nagyon közel juthat a diákok lelkéhez, képes megérinteni a lelküket. Önnek erről mi a tapasztalata?
– Ma azt szokták mondani, hogy a tekintély felesleges, de mindenesetre gyanús. Én úgy gondolom, egy tanárnak mindenképpen kell tekintélyének lenni, és nemcsak abban az értelemben, hogy ő osztályoz vagy véglegesít, hanem akinek a tudása, látóköre, olvasottsága mindenképpen valamilyen elismerést érdemel. Ha megvan ez a fajta tekintély, akkor a tanár véleménye sokat számít a diákoknak. Nagyon vékony a jég a tanár-diák viszonylatban, segítenem kell, fel kell ajánlanom látásmódot, de mindezt úgy, hogy nem uralhatom a diákot, hiszen neki még nincs kialakult végleges világképe. A diáknak a saját felfogásában kell megerősödnie úgy, hogy ne engem másoljon. Egy példát mondanék arra, hogy minden tettünkkel, minden irányításunkkal mennyit nevelhetünk, de ugyanígy ronthatunk is. 1988-ban egy tehetséges diákomnak odaadtam Márai Sándor Egy polgár vallomásai csonkítatlan, legeleső kiadását. Évtizedekkel később a diákból egyetemi tanár lett, és az életútjáról beszélt, és kiemelte, hogy neki olyan tanárai voltak, akik 1989 előtt odaadták neki a Márait.
– Mik azok a tanárélményei, amelyekből újra tud töltődni, táplálkozni?
– A legnagyobb öröm egy tanár számára, ha egy volt diákja kimagasló sikereket ér el, nagy elismerésben részesül. Nyilván a diák nem azért lett kiváló, mert hallgathatott engem, de a közösen töltött 4-6 évben kölcsönösen alakítottuk egymást. Ahogy mondani szokás, a tanítvány messze túlszárnyalta ideiglenes mesterét, a középiskolai tanárát. Másik örömforrás, amikor az iskolai évek múltával olyan diákok ismerik el, hogy jó könyveket ajánlottam nekik, emlékeznek egy-egy gondolatra, akikről akkor nem is gondoltam, hogy fogékonyak a tantárgy iránt.
– Vannak-e olyan szerzői, akiket különös hangsúllyal ajánl a diákok figyelmébe?
– 1989 előtt nagyon kötött volt a kötelező olvasmányok és szerzők listája. A változásokkal nagyobb szabadságot kapott a tanár, de túl egyszerű lenne a dolgom, ha csak azokat preferálnám, akiket én szeretek. Várom a diákok javaslatait is, és időnként beemeljük azokat az olvasmányokat, amiket a diákok javasolnak. Ha egy-egy nagyobb szünet után térnek vissza, akkor mindig megkérdezem őket, hogy ki olvasott valami átütő művet, és ha van ilyen, akkor arra kitérünk az időrendiségtől függetlenül. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy egy magyartanár sohasem kerülheti ki a jelennek a reflexióit legyen az irodalomtudomány vagy kritika. Az irodalomórákba bele kell, hogy férjen a jelennek az értékrendje. Mindenről és mindenkiről lehet beszélni, mert minden vita, ha provokatív is, minket erősít. Így Esterházy Péterrel is foglalkozunk. Esterházy azt mondja népben és nemzetben gondolkodás helyett alanyban és állítmányban gondolkozzunk. Ez a gondolat nemegyszer vitákat indított el, de jó lenne, ha a 12. évfolyamra eljutnánk egy óvatosabb nemzetképhez, reálisabb önértékeléshez, amely egy konzervatívabb közönségnek nem mindig tetszik, de én úgy gondolom, mindenki inspirálhat minket, nincsenek zárt rendszerek. Mindenkinek van igazsága, alakíthat engem egy diák is, egy költő vagy író is. Fontos, hogy ne zárkózzunk be végletes vagy végleges értékrendszerbe.
– Önnek nagyon komoly dedikáció gyűjteménye van kortárs szerzőktől.
– Ha az embernek nagyon átütő olvasmányélménye van, talán nem ördögtől való, hogy szeretné megismerni a könyv szerzőjét. Erre kiváló alkalmak a felolvasóestek, az író-olvasó találkozók, de próbálkozom levélben megkeresni a szerzőket. Természetesen ezek a kapcsolatfelvételek vagy sikerülnek vagy nem, vagy csak sokkal később fordulnak termőre. Történt olyan is, hogy egy vezető értelmiségi könyvében észrevettem egy tárgyi hibát, és írtam, majd választ kaptam, és így indult a kapcsolat.
– Nemcsak írókkal, költőkkel vette fel a kapcsolatot. Említene pár példát.
– A rendszerváltás előtti világnak volt nagy bankára Fekete János, akinek eléggé vitatott a megítélése. Amikor a könyve megjelent, a Fekete bárány? című interjúkötet, akkor rossz tanári beidegződéssel aláhúztam a hibákat, és írtam a kiadónak. Legnagyobb meglepetésemre maga Fekete János válaszolt hosszú levélben, megadta a telefonszámát, és felajánlotta, ha Pesten járok, keressem meg.
– Megkereste?
– Telefonkapcsolatig jutottunk csak, viszont küldött egy dedikált ötvenforintos bankjegyet. Gyakran előfordult, hogy személyes kapcsolat ugyan nem alakult ki a közéleti személyiséggel, de rendszeres levelezőpartnerek lettünk, ilyen volt a viszonyom Habsburg Ottóval. Ebből a diákok is tanulnak, mert megértik, hogy a világunk nem ér véget a tanterem falainál, benne vagyunk a világban, a részei vagyunk, éppen ezért mi is kezdeményezhetünk az egyenlőség jegyében.
– A tanári pályafutása során volt-e olyan tévedése, amelyből később aztán sokat tanult?
– A sértődés talán egy alap tanárbetegség. Amikor egy diák provokál, beszól, flegmán viselkedik, míg a tanár készül az órákra, át akarja adni a tananyagot, ezek a helyzetek mindig nagy veszélyeket rejtenek. Ilyenkor nagyvonalúnak kell lenni, úriembernek kell maradni. Ezt az ideált pályafutásom első időszakában nem sikerült követnem. Sajnos belementem olyan esetekbe, amelyekbe nem kellett volna. Mentségemre szolgáljon, sosem esett nehezemre bocsánatot kérni. Egy tanárnak csak a javára válhat, ha a diákok előtt elismeri, hogy tévedett, vagy megbántott egy diákot. Ha kell, kinevetem magam, élek az öniróniával, ugyanis egy tanárnak nem magát kell komolyan venni, hanem a tanár-diák kapcsolatot, a kialakult közös diszkurzust.
– A 21. században egy magyartanárnak különösen nagy kihívást jelentenek a megváltozott olvasói szokások, illetve az új olvasói felületek. Ön hogyan látja ezt a problémakört?
– A diákok nem nagyon olvasnak, nincs idejük olvasni, és a vizuális kultúrából érkező hatások sem az olvasási szokásokat erősítik. Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy izgalmas szövegek kiválasztásával és megismertetésével valami reményre van okunk. Arra ne számítsunk, hogy pusztán kíváncsiságból vastag, terjedelmes műveket el fognak olvasni, ez már a múlté. Azonban kellő fölvezetéssel, kellően színes előkészítéssel jó pár gyereket rá lehet venni, hogy bizonyos könyveket megszeressenek. Mondok egy példát arra, hogyan jutunk el Bereményi Géza szövegeihez. A Bereményi-Cseh Tamás páros nagy kedvencek közé tartozik, sokszor hozok be az órákra Cseh Tamás dalokat. A dalszövegek megismerésével már át tudunk lépni Bereményi Géza írásaihoz, műveihez is. Ilyen furfangos lépésekkel rá lehet venni őket, mert továbbra is nyitottak, sőt én úgy gondolom, hogy sokkal érettebbek, mint a korábbi generációk voltak.
– Valóban érettebbek a diákok?
– Én azt hiszem, hogy sok töprengő és sok kíváncsi gyerek van, nem rosszabbak, mint az 1980-as évekbeliek. Nyilván nincsenek könnyű helyzetben, mert rengeteg inger éri őket, rengeteg információ egy kattintással elérhető számukra, de azért az ember pszichéje, az alapmozdulatok még megvannak, még nem csúsztak el egy nagyon képlékeny, bumfordi világba. Lehet, hogy naiv vagyok, de ebben hiszek.
– A tanítás mellett mivel foglalkozik még?
A hobbim a könyvgyűjtés, a dedikált könyvek gyűjtése, a könyvtörténet, az ódon könyveknek a világa, a könyvkereskedők, antikváriusok világa. Ez már csak azért is izgalmas számomra, mert ebbe az iskolába járt a 19. század második felében három fantasztikus győri diák, az egykori főrabbi fiai. A legidősebb fiú Ranschburg Henrik, a Monarchia, sőt egész Európa egyik listavezető antikváriumának volt a tudós szakértője Bécsben. Gusztáv öccse Budapesten alapította meg a maga antikváriumát, a legjobb magyarországi antikváriumot működtette az országban, nagyon jó katalógusokat adott ki, amelyek ma is időtállók, ma is megbízható források. A harmadik testvér Viktor, a kiadási és szerzői jognak volt a szakértője, több nemzetközi kongresszust is szervezett. Ennek a három egykori bencés diáknak az életműve rendkívül izgalmas, megérdemli a figyelmet.
Czifrik Balázs
