1802 április 25-én, 220 esztendeje állította vissza I. Ferenc király a Pannonhalmi Szent Benedek Rendet.
II. József 1786-ban feloszlatta a magyar bencés rendet, vagyonát a vallásalapnak juttatta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat és egyházmegyei szolgálatokban helyezkedhettek el. A császár halála után már megkezdődtek a tárgyalások az udvarral, hogy milyen módon lehetne a rendnek visszaállnia, de az ügy bonyolultsága, a sokféle ellenhang között csak lassan haladt előre a dolog.
Ferenc király trónra lépése azonban igazi lendületet adott, illetve József nádor készsége, aki lelkesen állt a bencések, ciszterciek és premontreiek mellé, hogy visszakaphassák javadalmaikat, valamint új munkakört kapjanak, nevezetesen az ifjúság nevelését. 1802 tavaszán sikerült mindenben megegyezni és az új pannonhalmi főapát – Novák Krizosztom – beiktatására kijelölték április 25-ét.
A főapát június 4-én kelt levelében köszönte meg a királynak kegyes intézkedését, rendje nevében „bensőséges hálát” mondott a visszaállításért, ígérte, hogy „a beiktatás napja minden évben ünnep lesz a szerzetnek”, s egyben figyelmeztetett a visszaállítás kegyes tényére.
Kelemen Áron atya gondolatai az ünnepről a 215. évfordulón:
„Nekünk, magyar bencéseknek elválaszthatatlanul összeforrt az életünk az iskolával. Szent Márk ünnepe minden évben arra emlékeztet bennünket, akik most kevesen és nem annyira fiatalon, de mégis mindennap elindulunk az iskola felé, hogy adni tudjunk, beálljunk és beállítsuk a ránk bízottakat ebbe az óriási dialógusba, hogy ugyanúgy tudjunk Ábrahám hitével egyszerűen megindulni és munkába állni, mint ahogyan azt az első bencések tették 215 évvel ezelőtt.
A tizenhat éves kényszerű szünet után nem kis feladat előtt állt a rend 1802-ben. A kevés rendtag is idős volt, tanárságban nem éppen jártasak, Pannonhalma gazdaságait is újra kellett szervezni, hogy képesek legyenek támogatni a székházakat. 1802 őszén csak két helyet tudtak átvenni, Győrt és Sopront. A 19. század közepén élő Rimely Mihály főapát így dicséri az újrakezdő bencéseket: „Csodálatos, hogy ezek az emberek, akik közül egy volt 44 éves, a többi 50-en felüli, milyen buzgósággal és készséggel vállalták a munkát, holott a feloszlatás idején könnyebb volt az életük. Most, előrehaladott korban a nevelői munkát mégis odaadással végezték, hogy a Fölséges Restaurátor (megjegyzés: I. Ferenc császár) bizalmára méltónak bizonyuljanak.”
Említsük meg név szerint is a Győrött 1802-ben újrakezdő bencéseket (zárójelben születési dátumuk): Mollik Tóbiás (1751) igazgató és házfőnök, Anchely Ildefonz (1753), Horváth Péter (1747), Patsay Tibor (1751), Borsó Gellért (1758), Krasztsenits Jakab (1757).
Nem mindenkiből lesz tudós ember vagy éppen híres személyiség, de mindenképpen tudnunk kell, hogy valamilyen formában mindenki kiemelkedik a sokaságból. Bízunk abban, hogy a győri bencés közösség még sok száz, életükben eredményes, kitartó, minta- és példaértékű életet élő, érett gondolkozású embert tud majd még az útjára engedni és továbbra is lesznek olyanok, akik elfogadják Isten hívó szavát a bencés életre.”
