Kelemen atya Nagypénteki beszéde:
Jézus lehajtja fejét és kileheli lelkét. Mindenki erről beszélt Jeruzsálemben, hogy a pár napja nagy lelkesedéssel fogadott próféta gyalázatos halált halt. Mindenki erről beszélt, de a kereszt körül mégis kevesen voltak. Pedig a megváltás műve zajlott és mennyire vak rá mindenki, a tanítványok elfutnak, még ők sem értik, hogy mi történik. A mai liturgiában el is hangzik Isten panasza: „Népem, mit tettem ellened? Mivel szomorítottalak meg?” De nem csak az akkori tanítványoknak és népnek szól, hanem ma, nekünk is. Mert beszélünk sokat Istenről, Krisztusról, de a kereszt tövébe nem szívesen állunk oda. Látni sem szeretnénk az értünk való szenvedését, mert az bizony komoly kérdéseket szegez nekünk. Mert hol vagyunk és hova fordítjuk a fejünket, amikor szenvedést látunk? Mert mi is sokszor elhagyjuk, magára hagyjuk Istent és aztán a magunk feje után járunk. Pedig már egyre jobban nyilvánvaló lesz a világban, hogy mi a vége az Isten nélküli életnek. Egyre több az intő jel, mert egyre több válság bontakozik ki körülöttünk. Válságban országok, a gazdasági élet, válságban a családok, a fiatalok. Komoly megtérésre van szüksége a világnak, ha életet akar, ha békét akar. Komoly megtérésre van nekünk magunknak is szükségünk: oda kell állnunk Jézus keresztje elé, feltekinteni Rá és megköszönni, hogy megváltott bennünket és bocsánatot kérni, hogy elhagytuk és felelőtlenek voltunk a nagy ajándékkal, amit Tőle kaptunk.
Jézus lehajtja fejét és kileheli lelkét. A halál csendje és döbbenete vesz körül bennünket. Ez a csend azonban érlelő csend. Minden istenes csend érlelő csend. Találjunk egy kis időt holnap estig csendben maradni, Istennel lenni. Hadd érleljen bennünk is gyümölcsöt. Miben kellene megtérnem, miben kellene újra kezdenem, mit kellene elengednem, mitől kellene már végleg megszabadulnom?
Jézus halála után leszállt a poklokra és felhozta onnan az igazakat. Egy ősi nagyszombati prédikációban olvashatjuk: „”Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (…). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (…): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (…). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete.”
A mi csendünkbe, a mi lelkünkbe is így száll le Krisztus és így bíztat bennünket: „nem azért alkottalak, hogy az alvilág foglya légy”. Ha időt adunk neki, ha csendet adunk neki, akkor életre hoz bennünket, megérlel bennünket is a föltámadott új életre.
