A nagyböjt egyik szép hagyománya a pénteki keresztút végzése. 14 állomáson keresztül követjük Jézus keresztútját. Aki látta a Passió című filmet, talán még jobban el tudja képzelni az egész út drámaiságát, tragédiáját. Krisztus fájdalmas kiszolgáltatottsága, a tanítványok tehetetlensége, a tömeg kegyetlensége és gúnyolódása mélységesen felkavaró tud lenni. A legfontosabb ezen az úton, hogy Krisztusra tekintsünk: mit is vállalt értünk, a megváltásunkért? Igazságtalan ítélet, a kereszt hordozása, mindenféle megaláztatások, kegyetlen és magányos halál. Ilyen Istenünk van: ennyi szeretet van Benne irántunk. Ezt a szeretetet sokszor elfelejtjük, mert nem értjük, hogy mitől is kell megváltani bennünket? A bűnre hajló természetünknek volt szüksége a megváltásra, hogy felismerjük Krisztus önként vállalt és engedelmes halálában a mi magunk meghívását a szeretet szabadságára. Mert a szeretet és a jócselekedetek tesznek bennünket igazán szabaddá és teljesítik ki személyiségünket, istengyermekségünket. A bűn mindig valamilyen rabság: a szenvedélyeink, a rosszra hajló vágyaink megkötöznek bennünket és eltávolítanak Istentől és embertől. Ezt kell felismernünk és megértenünk: magunk erejéből nem tudunk kilépni a bűn fogságából, szükségünk van Isten szeretetére, megváltására.
A keresztúton követve Krisztust megismerhetjük jobban az Ő szeretetének természetét, közelebb kerülhetünk Hozzá, aki ennyire szeret bennünket. Értünk vállal büntetést, kitart a nehézségek közepette is, újra és újra felkel és folytatja az utat, lehet segíteni Neki a keresztet hordozni, lehet együtt érezni Vele és mélyen átéli a magányt, a szenvedést és ezért tud Ő is együtt érezni velünk.
A keresztút drámája megszólít ma is: gondolkodjam el, ki is számomra Krisztus? Ady Endre egyik istenes verse nagyon drámaian írja le, hogy számára milyen is Isten:
„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”
Nem kell persze arra várni, hogy roskadozva vigyem a lelkem, hogy magánytól szenvedve üljek egymagam, de persze ilyenkor hajlamosabbak vagyunk lelkizni, hanem jó lenne a jó sorsunkban is megfontolni, hogy Krisztus nélkül valami/valaki hiányzik az életemből és éppen ez a természetfeletti szeretet keresése lesz a legjobb út számunkra és adja meg az erőt a jóhoz.
