MIKLÓS RÉKA
2002. május 3-án születtem Komáromban. A gimnáziumot a győri bencéseknél végeztem el a 2019/2020-as tanévben, egyetemi tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán tervezem. Érdekel minden, ami művészet, emberi és mozog. Szeretem a lüktető életet. Az írás számomra terápia, önkifejezés és a világ tanulása. Azért írok, mert tele vagyok kérdésekkel és szeretném, ha ezekről együtt gondolkodnánk az olvasókkal, az emberekkel.
Olyanok vagyunk
Olyanok vagyunk, mint a bogarak, amik lepattannak az üvegről.
Mint a madár, aki neki repül az ablaknak.
Az az ember, akiről leolvadtak szárnyai, mert túl közel ment a naphoz.
Ilyenek vagyunk mi.
Keressük a végtelen egy biztos pontját, a végeset.
És lezárjuk magunkat az igazságtól, Isten genetikai fényétől.
Felülről irányított rend szerint kapcsolódunk egymáshoz.
Életünk intézményekben folyik, csöpög, árad… kiszárad.
El vagyunk reteszelve egymástól.
Csókolak ott
Csillagok csörögnek szemeidben.
Éhes vagy?
Buja meddőség kanyarog a testekben.
Csókollak ott, ahol más nem.
Csókkal jóllakottan alszunk el.
A fájdalom türelmetlenség, toporog, sikolt, nem várhat.
Lidérces szerelem, megalázkodva lázadás.
Csókollak akkor, mikor már nem lehet. Meglátszanak a hegek.
Hajnalban nyitok ablakot, az enyém az első fuvallat, a legfrissebb, mit egy nap megadhat.
Megadatik más is, a pillantásod köre, csukva a szemed, s mégis látod, hogyan tűnök el örökre.
Viszony
Halálos viszonyt dédelgetek ölemben.
Mint lidérc fut át minden dupla szívdobbanás párhuzamos pályáimon.
A test már fáradt, a lélek már unja.
Megrepedt méhfal, kicsorduló vér.
A légzés elnyúlik, majd hirtelen ordítással szakad ki a testből,
mintegy teret adva a következő percnek ebben a végtelen zuhanásban,
ebben az elviselhetetlen lebegésben.
Megfeszített akarat, mint mozdulatlan életdarab hever a hosszú, kemény ágyon.
Utolsó kísérlet a halál befogadására.
A tüdő megtelik levegővel, de a merev vonalak ellazulnak,
felismerem, van élet a halál után,
és elfogadom, nincs élet a halál előtt.
Képek, szavak
Légy az átlag közepe, kiszámítható,
Előre megírt vita, babonás családi ebéd.
Állj fel vagy hallgass örökre
Lecsorogsz rólam. Semmiért sem fordítanám vissza az időt. Hagyom kihűlni a bort. Hidegen iszom a kávét zabtejjel. Kezemmel olvasztom ki a húst. Húsod húsom éri. A bőrömbe suttogod, hogy élni akarsz. Elszuszogsz egy imát és elalszol, mint Ádám a tragédia előtt. Ibolyát szedsz és borítékba csomagolod. Ugrani akarsz, de nem tudod hova lépj, nem sikerül. A Hold fénye elvakít, halk ének száll a levegőben, ismerős, megborzongsz, libabőr, lüktetés, izzadság, nekifutás. Utánam futsz, loholsz, minden nap, velem ébredsz, benned élek, dobogok, elfelejtened lehetetlen. Örökös.
Elmúlik a kétely. Vele együtt a borzongás. Vonzóbb bírni és elveszíteni, mint egyszerűen lemondani. Sosem lehet igazán az enyém. Hagyod, hogy a meleg vér átjárjon, aztán eladod jó pénzért. Beszáradsz önmagadba és ringatózol az elmúláson. Fatalista hősies érzés: minden mindegy.