Néha sikertelenségbe ütközünk. Ilyenkor elgondolkodunk, mi értelme mindennapi igyekezetünknek. Úgy tűnik, hiábavaló robotolásunk, a napi feladatok teljesítése nem más, mint egy ócska mókuskerék, melyből nincs kiút.
Gyötrelmes pillanataink ezek. A veszteség percei. Olyanok, amelyekben nem spórolhatunk el valamit abból, amit a gyász óráiban átélünk. Próbálunk menekülni a gondolattól, hogy valami számunkra szép, értékes és biztonságot nyújtó lehetőség kezd bezárulni, elmúlni. Valóságos fájdalom, ami minden mozdulatunkat áthatja. Nagyon nehéz ilyenkor erőt merítenünk, hogy ezekben a helyzetekben meglássuk a lehetőséget valami új út keresésére. Az életünk céljainak átfogalmazására.
Nehéz megválni a megszokásainktól. Az ítéleteink, cselekedeteink begyakorlottságától. Sajnos az évtizedek koptató árkait már az arcunkon is megszokjuk, és csak ritkán hökkenünk meg a tükörben elénk táruló látványtól. Hát még mennyivel nehezebb észrevennünk, milyen mély bevágásokat martak megszokásaink a lelkünkbe. Mint a sokáig csordogáló víz egy valaha simára csiszolt kőlapba.
De a szembesülés pillanatai nem kerülnek el bennünket. És ezek a keserves percek valójában óriási lehetőségeket nyitnak meg számunkra. Ha nem menekülünk előlük, egy további, teljesebb élet megnyílásának kiinduló pontjaivá válnak. Olyan dolgoknak tudunk utánuk örülni, amit addig észre sem vettünk. Arrafelé is tisztábban és bölcsebben látunk és ítélünk, ami felett addig elsiklott a tekintetünk, halott volt érzékenységünk. Kiteljesedhetünk.
Kerekes Hubert atya
