IHLT részlet

22:33:22
/Otthon, konyhában/
Este.
Másoknak talán már az éjszaka közepe, nekem csak a kezdete.
– Teát?
Nem vagyok egyedül a konyhában.
Ugyanakkor nincs senki más a szobában.
Egyetlen lámpa fénye nyújtózkodik a sötét éjszakában. Próbálkozik, félhomályra
képes, de nem is kell több. A gáztűzhely előtt ülök egy lábassal. – Bocsi,
tudtam, hogy jössz, gondoltam, megelőzlek a kérdéssel…
– Nem, nem kávé. Ilyenkor?
– És megint elalszik…
Bosch. A gáztűzhely. Fehér. Régebbi darab, de arra jó, amire rendeltett, bár
nehezen jön tűzbe. Nem tud semmi extrát, legalábbis a többi napon…
– Ez most… az. Azt hiszem.
(Nem, nem a bohóc.)
– Hosszú idő telt el a legutóbbi óta.
Az idő.
Más ha túl gyorsan mozogsz, ha valami nagy test közelében vagy, illetve
másképp attól függően, hogy épp mit csinálsz és azt mennyire élvezed.
A gáztűzhely is más.
Ahogy sok más különleges tárgy is, akár a horkruxok.
– Na… Hol nem alszunk ma este?
Az is, ahogy legutóbb a repülő az eget végigrajzoló két-két fehér színű csíkjával
átszelte a délutánt, vagy mondhatnám a buszt, vagy az egész kórház
épületét is néhány nappal ezelőtt, de akármelyik kacatot, ami a kezem
közé került valamikor, mint ma reggel az a kék, 55- 55-ös Wolffe toll. Nem is
tudtam már szinte, hogy van, olyan régen kaptam és vesztettem el… mégis
megtaláltam. A párnám alatt lapult.
– A Norleáni erdő? Az meg hol a… inkább nem kérdezem.
Mindegyikben más rejlik. Más-más történet.
– Tudod a szabályt, igaz? Hajnal… max. 4! És mindent eltűntetünk utána!
A Norleáni erdőben egy magányosan álló gáztűzhely egészen furcsán mutat,
nem igaz? Tegyünk mellé egy tábortüzet, egy fatönköt, a hely köré kisebb
bokrokat néhány méterre a tűztől körben. Azok mögé pedig fákat.
A fák lombja takarja be majdnem egészen a kis tisztást. A gáztűzhelyet pedig tegyük,
mondjuk, balra a tűztől. A szimmetria nem áll jól egy ilyen környezetben.
22:33:52
/Belépett…/
Június 15-e. Helyi idő szerint 23:38.
Eltelt 1 óra és 5 perc, míg otthon csak fél.
– Teát?
Kész lett.
– Tessék.
Forró, akár a tűz…
– …Amúgy… Te ismered ezt a helyet egyáltalán?
Gőzöm sincs, hol van a Norleáni erdő… gőzöm sincs, hol vagyok. Gondolkozom…
– Nos… fák, nem fenyves, szemben kis ösvény ki az erdőből, melynek amúgy
a szélén lehetek, mert kb. 100 méterre már nincsenek is fák, messze ott egy
hegy teteje, tehát ez egy fennsík… hmmm… egyáltalán nincs túl meleg, egy
kicsit hűvös, tippre kontinentális. A hegyen túl meg… víz?
Megfordultam.
– A túloldalt… sötétség.
Eddig félsziget.
– Fúj a szél… pedig eddig úgy állt a levegő. Jó hűvös lett…
A szél még csak a kezdet. Ahogy néztem egyre a sötétbe, arra gondoltam,
talán nincs is vége.
Mélyen néztem az erdő szemébe. Hosszan, s elnyújtva. Mintha… el akarna
nyelni. S felfalni az egész helyet. Gyorsan elkaptam a fejem. A víz felé néztem.
A szél óvatosan fújt be az erdő kis résén, nem kapta fel az ágakat, nem tördelte
a fákat. Borzolta a lombokat… a sötét lombokat.
És a fák elkomorodtak.
Akkor, a mély erdő, a sötétség a tűz körül távol, még sötétebbé vált.
Miközben a fák között veszett el a tekintetem, hátam mögött egy zöld fényvillanás
és egy dobbanás törte meg a csendet.
Feljött a telihold.
Aztán újra elindult a szemem az erdő végtelen mélyébe. Semmit nem talált,
se életet, se fényt. Ahogy vontattam a tekintem körbe az egyre reménytelenebb
sötétségbe. Aztán észrevettem, hogy a szemem újra visszaért ahhoz a
kis ösvényhez a távolban, ahonnan a hold kibukott.
Nem volt ott senki. Nem volt ott senki más, majd a fülembe súgta egy hang:
„EGYEDÜL VAGY!
Megrémültem. Le is estem a tönkről. Majd amikor magamhoz tértem rémületemből,
gondolkodni kezdtem.
– Vajon mik élhetnek itt? Őzek, szarvasok… nem kell félni tőlük, bár egy
szarvas elég nagy, de… mi van a ragadozókkal? Ha élnek itt…
A teliholdat néztem. Mintha a színe megváltozott volna. Kékesebb és fehérebb.
És nagyobb is lett!
De hangot nem hallottam.
– Jó volna valami nyomát lelni civilizációnak. Nem nagyon szeretnék itt
éjszakázni.
Ekkor megjelent egy fénypont. Messze a vízen.
– Mi a… hajó… HAJÓ! Jeleznem kell neki!
Fel is kaptam magam, s indultam a part felé nagy rohamléptekkel.
Közben azon gondolkodtam, honnan tudom, hogy értem jönnek. Én hívtam?
Majd egy nagy robajjal az erdő egy óriás tagja a földre hullt keresztben az
ösvényen. Megtorpantam.
– Hisz csak rágondoltam?! Ennek nem kéne… Ennek nem így kéne működnie!
Van egy pont, ahonnan már nem lehet irányítani a világot, és az beszippant
magába. És végig kell járnod benne azt az utat, amit félig te jelöltél ki magadnak.
– A hajó… a fa… talán a… a Hold színe is? Mikor… ?
Átfordult… és nem kapcsoltam… zöld fény.
– Mire gondoltam még?! Uramisten!
Abban a pillanatban minden felgyorsult. Az idő, a Hold mozgása… még a
szél is hangosabb lett. A fülemben hallottam szívem minden egyes dobbanását.
Olyan volt, akár egy vonat, amikor egy hídon halad át. Fogtam egy
vastagabb botot.
– Valamivel… ha kihegyezhetném.
És megpillantottam a gáztűzhelyet, az éles hátulja jutott eszembe.
– Talán! A másik végét meg meggyújtom a tűzön.
Elkezdtem futni visszafelé a tűzhöz. Ekkor mintha a szél erősödött volna egy
kicsit.
„Meggyújtani”. Ez a szó járt a fejemben. Látnom kell majd, ha jön.
Egyre csak erősödött.
– Tűz…
Aztán…
– A TŰZ!
S hatalmasat süvített a szél… és a tüzem semmivé lett. A gáztűzhelyet nem
borította fel, engem igen.
Nem látni semmit. Csak a holdfényt.
– Mi? Te meg hogy…?
A gáztűzhely lángja még égett. Ezt már csak suttogtam. A szél lejjebb adott
az erejéből. Alig érezhetően mozgott a levegő.
Reszeltem a botot.
– Ne már… ne már.
Valami eltört egy ágat.
– Fára, bokorba vagy a gáztűzhelynél?
Kérdeztem, már nem is tudom, hogy kimondva, vagy magamban.
Abban a pillanatban abbahagytam a faragást. „A gáztűzhely lehet fedezék, a
legközelebbi fa túl távol van a tisztástól, a bokrok túl sűrűek itt… maradok.
Innen fogom a legjobban látni.” – gondoltam, majd megálltam. Izgatott
testem mozgásai lelassultak, majd leálltak. Csak ott álltam, és vártam, hogy
elkezdődjék s befejeződjék.
Harcra csak néhány kivételes alkalommal áll készen az ember. Az mindig
kristálytiszta, hogy mikor érkezett el, mert akkor… a világ zaja elnémul, az
éjszaka megtörik, az idő lelassul, és az egyetlen hang, amit hallasz, az a saját
szíved dobogása.
És a néma csend