szívritmuszavar

Zörög a zacskó harapásaid után

morzsamód hullunk a padlóra

piszkos kis darabként

némán, eltaposva.

Közhelyekre közhelyekből épülsz

szavaid utolsó jogaként

állsz magaddal szemben,

igazat izzadsz.

Kesernyés íz minden csókban,

hangod tompa zaj, a távolból

lopod a csendet, segítséget akar,

de ne félj, most is csak a szívritmus zavar.

Most

valahol villám csapott egy házba,

szemünk előtt repül az idő,

a bűn gyümölcsét tépem le a fáról,

kámfor terjeng a szobában,

hátadon fekszel a szőnyegen,

a legfelsőt gombolod csak ki,

mustársárga nadrágod kifordítva,

izzadtság csillog rajtad,

valaki más arcát látod belém,

nézd, elaludt a mécsesünk.

barackos pite,

avagy az álmaimban elhagyott mondatok,

mert a hajadban a ciklámen hajgumi én vagyok.

a foszlós-folyós barackos pite a szádban,

ajtó, ami mögött rajtad kívül csak én jártam.

gyümölcskosár a rendetlen asztalon,

„holnap majd rend lesz, de ma még ott hagyom”

bogarak átjárta fanyar pezsgés,

félig lehúzott redőny közt szűrődő fényrés.

lennék rügyező mandulafa, úgyis most fagyott el,

meg a koporsód, benne majd virágok közt fekszel,

lennék utolsó morzsa azon a csorba sütistálon,

és finom sóhaj, ami utoljára kúszott ki szádon,

pöttyös bögrében gőzölt fahéjas íz.

zsibbadás

szapora lélegzet, oxigéndús vér.

gyors egymásra kulcsolódás egy elharapott „milyen volt a napod” előtt.

arra a padra ülünk le.

támaszkodnék, de nincs mibe kapaszkodnom.

zsibbadok.

csak a bal kezem érez bármit is, mert mindig azt fogod.

szédülés, szélütés.

szorítsd.

Zsebkendő

Epét hánysz a lenyelt körömdaraboktól.

Padlóra hullajtott hajszálak akadnak meg torkodon.

Kígyóként tekergőzve alkotnak füstszín hálót,

te meg csak használt, taknyos zsebkendőkbe fújod az orrod.

Nyeldekled a semmit. Még ha lenne is miért bőgnöd,

bömbölnöd mint egy ovis, se érteném.

Anyádra gondolsz, ahogyan fehér flanelingben

császkál a rózsaszín házipapucsában,

vagy Ádámra, ahogy az Édenben próbál kiteljesedni, fűszoknya nélkül.

Ő a te metaforád. Évától anyatejjel

szívtad magadba a sok tudást, de még most is keresed azt az igazi ízt,

azt, amelyik se sós, se édes, de mégis pont eléggé.

Előző életemben akár Éva is lehettem, vagy Lilith, vagy te, bármi, csak nem én.

Azt mondod, rossz lennék Évának, mert inkább modern kori nő vagyok, nem ősanya.

Én mégis inkább Lilith akarok lenni. Ő biztosan szép volt.

Hogy bírsz ennyit pofázni. Mindig is hallani akartad a gondolataim.

Pont olyan, mint mikor a százszorszép szirmai döntötték el, ki szeret kit, és ki kit nem.

De ez most nem százszorszép, én tépődöm.

Bodzavirágból, bodzavirágból hullik alá pacsuliszag mámor.

Szuszogva zsebkendő után kutatsz, és nem az orrodhoz nyúlsz.

Hiszen egyszer úgy is

Talpad a falnak, lábadból visszafelé csorgatjuk a vért. Hogy ne legyél beteg. De hiszen egyszer úgy is. Szemed csukva, három éve dobtad le a polcról plüsslabdával azt a törött fejű angyalkát, amelyiket vizslatom, és már akkor is nagyon mérges voltam, de semmi baj, összeragasztottuk, egy darabka hiányzik belőle.

Szobád falán feszület. Halkan víz csorog a szőnyegre. Most azt gondolod, bárcsak borrá változna. A kezedben akarok Biblia lenni, mielőtt elkárhozol, úgysem hiszel benne.

Észreveszel egy pókot a falon, hidegvérrel intézed, kinőttél a sikításokból. Most én jövök, és én tűröm, de nem baj, egyszer majd úgy is. Mosolyogj, olyankor madárhang tölti meg a teret. Ugyanaz a szám szól, amiről nem csak mi jutunk eszembe. Te ezt pontosan tudod, és mindig figyeled az arcom, mert ebben jó megfigyelő vagy, hátha már nem rándul össze a gyomrom, meg a szemem sarka, ha meghallom.

Ne aggódj, majd egyszer úgy is. És akkor félmeztelen fekszel, és Závadát olvasol, de ne aggódj, ettől még nem leszel kortárs, még akkor sem, ha altert hallgatsz közben, még akkor sem, ha pont azt a számot.

Mert ez olyan, mint mi, nem szólhatunk semmiről.