Ezt tanácsolja Szent Benedek a szerzeteseknek a húsvéti bűnbánati időre, hogy a „szent negyven nap” alatt ráhangolódjanak a Pászkára, a Húsvét ünnepére. Ebben a mottóban megkívánja a szerzetestől, azaz a keresztény embertől, hogy valamit hozzátegyen[2]  a megszokott mértékhez, valami mást hagyjon el megrögzött szokásaiból.[3]  Arról nem rendelkezett, hogy mi legyen ez, hanem az egyénekre bízta, de legyen valami.

Benedek rámutat a növekedés és az elhagyás néhány lehetőségére (például az egyik oldalon az imádságot, a másik oldalon a fecsegést említi), de még fontosabb Szent Benedek számára, hogy a Nagyböjt gyakorlatain keresztül egyrészt Krisztushoz fűződő kapcsolatunk növekedjék (mert egyértelműen ebben található meg a keresztény élet értelme), másrészt, minden más szoruljon háttérbe, ill. egyre inkább csökkenjen, ami egy ilyen kapcsolat kialakulását nehezíti.

Gyakran azoknak a dolgoknak kell szigorúbb mértéket szabnunk, amelyekkel “biztosítjuk” önmagunkat – önfenntartásunkat (étel, ital …) vagy önmagunkat előtérbe helyezzük (a bőbeszédűség, tréfálkozás, stb.). Azzal, hogy ezekből valamit elhagyunk, szabadok, pontosabban egyre szabadabbak leszünk Isten számára. Így kell Nagyböjt végén az Istennel való találkozásnak Isten előtt állnia, aki elé odatarthatom üres, de kitárt, nyitott kezeimet, hogy ő töltse be őket.

Így alakulhat ki bennünk a “lelki vágyódás”.

János apát

(Horváth Dori Tamás OSB fordítása)

[1] RB 49,7b

[2] RB 49,6

[3] RB 49,6