Ügyelj szavaid tartalmára

A mindenütt jelenlévő mobiltelefon korában már alig elképzelhető, hogy 1995-ben a nyilvános telefonfülkékben ez a figyelmeztetés állt: „Beszéljen röviden!” Minden telefonszolgáltató arra csábítja, sőt „kényszeríti” kuncsaftjait, hogy lehetőleg egész nap telefonáljanak; a beszédfüggőknek speciális engedményeket adnak.

Ennek a következménye a szavak lélegzetelállító inflációja. Hihetetlen intelligens technikai eszközök segítségével egyre több lényegtelen információt közlünk egymással.

Egy mélyen spirituális élet számára ez méreg. Ezért köti lelkünkre újra és újra Benedek a Regulájában, hogy az ember legyen inkább szűkszavú és hallgatag. Hogy megindokolja, a 6. fejezetben két bibliai helyet idéz a Példabeszédek könyvéből: „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn” (10, 19) és „A nyelvnek hatalmában van az élet és halál” (18, 21). Mivel a hallgatás ennyire fontos, ezért hozzáfűzi, hogy az embernek még a jó témákról is időnként inkább hallgatnia kell, mint beszélnie. Ez arra utal, hogy tapasztalata szerint nemcsak a negatív vagy az alattomos beszéd, hanem a túlságosan sok beszéd is – tartalmától függetlenül – ártalmas.

A latin Bibliában szerepel egy zsoltárvers, amely szószerinti fordításban így hangzik: „Elfecsegjük éveinket, mint ahogy a pók hálóját kifonja magából. Ha megfigyelünk egy pókot, miközben hálóját fonja, úgy tűnik, hogy belsejéből vég nélkül képes a fonalat előhozni kifeszített hálója számára. Úgy néz ki, mintha eközben kiürítené egész lényegét. És mindezt miért?, mondja a szerzetesi irodalom. Csak azért, hogy a könnyelmű legyet megfogja. Ugyanígy viselkednek a szószátyár emberek is. Egész lényegüket kiengedik a semmibe, ahol az nemsokára szétszakad.

Ez az elképzelés, sőt tapasztalat rejlik Benedek figyelmeztetése mögött. Ma ez különösen fontos. Mert hála a csábító kommunikációs eszközöknek, legcsendesebb belső rezdülésünknél is azonnal felhívhatunk valakit. Nevezetesen eltűnőben van az a képességünk, hogy az unalom vagy kedvetlenség állapotát, ha csak rövid időre is magunk viseljük el. Ennek a következménye az, hogy elveszítjük belső lényegünket és mélységünket.

Kétségtelen, hogy a párbeszéd és a kibeszélés minden ember számára pszichéje egészségének és kreativitásának szempontjából is életbevágó. Itt arról van szó, hogy ennek a fontos eszköznek (beszéd) elértéktelenedését megfékezzük. Vannak körülmények és kérdésfeltevések, amelyek csak akkor tudnak gyümölcsözőek lenni, ha az ember hallgatva hordja ki őket. „A piacon nem tojik a tyúk”, mondja az arab közmondás.

Ha gyermekeidnek vasárnap délután egy óra semmittevést biztosítasz, megfigyelheted, hogy egy idő után kreatívak lesznek. Ha kötelességednek éreznéd, hogy szinte szüntelenül szórakoztasd őket, ez az alkotókészségük sohasem kerülne napvilágra. Hasonlóképpen áll ez a saját pszichédre is. Ha minden hangulatodat azonnal kifecsegsz, többé már egyáltalán nem hallod meg, amit az egyedüllét és az elcsendesedés csak bizonyos idő után mondhatna belülről neked. „A fecsegő ember nem talál irányt a földön”, jegyzi meg Benedek a 7. fejezetben még egyszer ehhez a témához. Ez mintegy kommentárként hangzik a számtalan mai nyilvános talkshows-hoz és szakértő-interjúhoz. Benedek levonja belőle a következtetést: „A szerzetes nyelvét visszatartja a beszédtől, és a hallgatást megtartva nem beszél, míg nem kérdezik.”

Az olyasvalakivel való találkozás, akiben lényegesen több rejlik, mint amit ő hangoskodva felkínál magából vagy el akar adni, értékes kincs. Az ember már régen tudta: „A lassú víz partot mos”. A felszínes locsogás korában különösen aktuális lesz a figyelmeztetés, hogy saját szavainkat csökkentsük és közben a lényegre figyeljünk.