2001 óta bencés szerzetes. Később a pannonhalmi gimnázium tanára és prefektusa. 2012-től a győri gimnáziumban tanít történelmet és hittant. Megrögzött mániája, hogy egy kor csakis az irodalmi, művészeti alkotásokon keresztül érezhető, tapintható. Ezért – néha – leül és ír. Azt gondolja, hogy élet-élményei izgalmasak lehetnek. Mert vall egy valamikori családról, gyermeki rácsodálkozásról és döbbenetről. Arról, hogy milyen gyorsan feledünk. Arról hogy egy emberélet negyven éve már annyira történelem, hogy érdekes lehet néha az emlékek lomtárjában piszmogni.

 

 

 

 

A bűnbeesés

Drága szüleim fáradhatatlanul azon törték magukat, hogy belőlem embert neveljenek. Amikor már minden szeretetük és szigoruk meddőnek bizonyult, édesanyám a lelki terhektől meggörbült háttal nekitámaszkodott a konyhai mosogató peremének, és halkan csak ennyit mondott: „Édes fiam, ha így folytatod, sosem lesz belőled ember!”

A hetvenes évek elején – elsős, vagy másodikos lehettem akkor – az iskolai szünidőt szüleim városában töltöttük. Amikor az én városomban felszálltunk a buszra, anyuék azt mondták, hogy „hazamegyünk”. Nem nagyon értettem, hogy akkor az a hely, ahol éltünk, mi volt számukra, de éreztem, hogy ami számomra az itt-hon volt, nekik csak az ott-hont jelentette.

Ez a másik város kiáltó ellentétben állt az én szülővárosommal, ahol éltünk. Az én városomban minden tanóra és ünnepi beszéd a boldogító technikai fejlődésről és a szocialista jövőről szólt. Apuék városában viszont mindenki az emlékeit mesélte, és úgy beszéltek egykorvolt ismerőseikről, mintha aznap délelőtt futottak volna össze velük a zöldségesnél, vagy a kávéházban, és igen csodálkoztam, amikor egy történet elbeszélése után kiderült, hogy az illető már negyven éve halott.

Ez a város annyira kopott volt és oly mértékben régies, hogy egyetlen polgára sem lepődött volna meg, ha egy macskaköves sikátorában hirtelen Petőfi Sándorral találkozik, szakadt bakaruhájában az első versei kinyomtatott rongyos példányaival morózusan sietve, akárcsak 1841-ben.

Szüleim városában élt és temetkezett teljes rokonságunk. Egész lakossága a vasárnapra várt, amikor a helyi klánok felvették szebb ruhájukat, és ki-ki elindult a maga szokott körsétájára, a „korzóra”. Nekünk a fő úti célt a temető látogatása és a vasútállomás éttermének terasza jelentette. Szüleim testvéreinek családjával és unokatestvéreimmel. Sokukat nehezen viseltem, mert lányok voltak, csak ketten voltunk a gyerekek közt fiúk, Ákos meg én. Az unokahugaimmal kevéssé értettük egymás igényeit.

A temetőben csendben kellett lenni, ami ennyi gyerekkel szinte kivitelezhetetlen volt. Miközben apuék egy-egy sírnál eltűnődve és megállva leemelték kalapjukat, csak egy két mondatot ejtettek el: „Nagy kommunista volt a felesége, és mégis lelőtték az oroszok.”, vagy: „Mennyit tudott inni az öreg!”, vagy: „Engem tanított még, ezek tudtak valamit, nem úgy, mint ezek a maiak, ezek csak pedagógusok.”, illetve: „Ő volt az a polgármester, aki nem engedte a vasútépítést, nehogy drágább legyen a piac.”. És a gránit obeliszkekről nevek, alig kibetűzhető fájdalmas versikék, továbbá kerek medaillonokban huszárbajuszos férfiarcok és nagy kontyos hölgyek tekintettek le az emlékezőkre. Semmit sem értettem, csak mindent megjegyeztem. Kérdezősködni ilyenkor nem illett. De a tiszteletteljesen levett kalapokból és elmerengő tekintetekből tudtam: ezek voltak „az emberek”, amilyent belőlem nevelni sohasem lehet már.

A temetőlátogatás után következett az, amire mi – gyerekek – sokkal jobban vágytunk, mint „emberré” lenni. A vasútállomás éttermének teraszán a kockás damasztabroszok köré telepedett a család. Az anyukák csatos üveges üdítőket rendeltek gyermekeiknek, melyek olyan édesek és műnarancsszagúak voltak, hogy ha megbontottuk őket és kiöntöttük a pohárba, a külvárosok összes darazsa összetódult. Apuék nagy krigliben csapolt sört rendeltek, és alig titkolta arcuk derültsége, hogy ők is jobban érzik magukat itt, mint a temetőben az „emberek” közt. Anyuék képviselték a mértéktartást: egy gyűszűnyi Mecseki keserűlikőrt kértek, de oly szégyenkező, szerény mosollyal, hogy az öreg pincér mélyen meghajolt és csak annyit mondott: „Kéhemszéppen”, és elsietett.

De ekkor mi – gyerekek – már tűkön ültünk. A vasútállomás varázslatos paradicsom volt számunkra. A zöldre festett, faportálos, múlt századi, akantuszleveles oszlopfőkkel díszített trafikban várt ránk a csodálatos burgonyaszirom, melyet ha a nyelvünkre raktunk, pezsegve marta a szájpadlásunk. A trafik mellett volt a bejárata a nagy várócsarnoknak, melynek csapóajtóin íves sárgaréz fogantyúk hívogattak – az utasok piszkos kezétől elszürkülten, de középen kifényesedve – a belépésre. S ha beléptünk, ott várt a süteményekkel teli automata. A csarnokban mindig megilletődtünk. A fal melletti padokon a piacosok ültek vonatjukra várva, miközben minden igyekezetüket arra fordították, hogy a kosárban lévő napos csibéiket csendre intsék. A padok alatt összekötött lábú csirkék és kacsák hevertek, kába tekintettel várva sorsuk beteljesedését. Mindezt az óriási terem falairól mozdulatlan letekintő gipsz angyalfejek figyelték. Ha befutott egy vonat, a mozdonyok füttye úgy visszhangzott, mint a templomokban az orgonasíp hangja, és ha megszólalt a hangosbemondó, úgy dörgött le a várakozókra, mint az Úr hangja a Sínai-hegyről a választottakra.

De nekünk – Ákossal – több kellett. Összeszedtük minden erőnket, és négy-öt percig szépen ültünk a széken, nem kalimpálva a lábunkkal, kezünket a karfára rakva, nehogy feldöntsünk egy poharat. Mikor már úgy éreztük, elnyertük szüleink jóindulatát, megkezdődött a kórusban nyafogás: „Anyúú, hadd menjünk fel a hídra!” Apuék – nehezen viselve a helyzetet – előbb-utóbb mellénk álltak. „Na jól van, de ne álljatok a vonat fölé, mert kormos lesz a ruhátok!” – hangzott a boldogító anyai engedély.

Kiszabadulva a jólneveltség sokáig nem tűrhető állapotából, rohantunk fel a hídra. Az állomás melletti régi, vasszerkezetű gyalogoshíd maga volt a kísértés. Az egész pályaudvar látszott róla, olyan volt innen, mint egy óriási terepasztal, csak sokkal jobb, mert a tolató mozdonyok és szerelvények maguktól mozogtak. Ha sokáig figyelte az ember, rájött, milyen logikai rend alapján gördülnek a mozdonyok és a teherkocsik, és már-már úgy érezhette, ő irányítja az egészet. A legizgalmasabb az volt, amikor egy-egy szerelvény a híd alá ért. Eleinte rettenetesen féltünk a mozdonyoktól. Csak akkor mertünk odaállni a mozgó szerelvény fölé, ha a füstölgő szörnyeteg már áthaladt a deszkák alatt. De ez nem volt az igazi. Szemlesütve álltunk ilyenkor, nem mertünk egymásra nézni, mert mérhetetlenül szégyelltük gyávaságunk.

De elérkezett a vasárnap, amikor Ákossal eltökéltük, inkább belepusztulunk, de akkor is odaállunk a robogó mozdony fölé. Tíz perc jólnevelt szépen ülés, aztán nyafogás kórusban, majd rohanás a hídra szokott programja után – ott álltunk. És jött a kihívás. Homlokunkat nekitámasztottuk a rozsdás és kormos korlátnak, kezünket a fülünkre tapasztottuk, és az utolsó pillanatban mély lélegzetet vettünk. Leírhatatlan érzés volt, amint a sok-sok tonnás acélmonstrum engedelmesen átgördült fél méterrel a talpunk alatt. Nagyok voltunk, mint a legnagyobbak, a filmek rettenthetetlen hősei, akik számára nincs és nem is lehet ebben a világban veszély, akadály. Ragyogó tekintettel mentünk vissza le, a teraszra, végighallgatni a szokottakat: „Már megint hogy nézel ki? Mi az a homlokodon? Többet nem mehettek fel!” – és engedelmesen tűrtük, amint anyáink a megnyálazott zsebkendővel próbálták lesúrolni homlokunkról a korlát rozsdás piszkát, mert tudtuk, legközelebb is felmehetünk.

A következő hétvégéken mindig ezt játszottuk. Nem mondtuk ki, de mindkettőnkre valami atavisztikus hatást gyakorolt a gőzmozdonyok kéménye. Döbbent félelemmel élveztük, amint ez a szikrát és kormot okádó valami a lábunk elé ért. A hatalmas kürtőből ekkor dübörgő, hörgő hangok áradtak, olyan dermesztően, mint egy pokolian ijesztő rémfilm aláfestő hangjai. A felszálló füst pedig fenyegetően fekete felhőt vont a táj fölé. Éreztük, itt valaminek történnie kell.

Azon a vasárnapon még tovább ültünk szépen a széken. Csak néztünk egymásra Ákossal, amikor a hangosbemondó bejelentette a szombathelyi gyors hamari érkezését. Nyafogás. Rohanás.

A harmadik vágány fölé érve – már nem is tudom melyikőnk mondta ki – de tudtuk mi következik: „Belepisilünk!”

A hangosbemondó ismét recsegni kezdett, az utasok odalent a peronra tódultak. A távolban Győr felől bekanyarodva megjelent az ellenfél. Füleltünk: a hídon nem jött senki. A vonat nyílegyenesen felénk tartott. Amikor a rakodó elé ért, már reszketett a vashíd. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a mozdonyvezető kormos arcával vigyorogva kinézett volna ránk a kazán mögül. Céloztunk. „Most!” – kiáltott Ákos. Ebben a pillanatban valami iszonyú erejű éles hang hallatszott. A mozdonyfütty mint egy tőr döfődött a fülünkön át az agyvelőnkbe. Majd összerogytunk, és reflexből a fülünkhöz kaptunk. Pár másodpercre megszűnt a világ. Aztán ahogy a füst szétoszlott, ott álltunk döbbenten: cipőig elázott nadrágban.

A következő félóra rettenetes szorongásban telt el. Nem mertünk így visszamenni a teraszra, meg kellett várni, míg megszáradunk. A textilgyárakban megindult a műszakváltás, és a gyaloghidat ellepték a fáradtan hazafelé tartó szövőnők. Senki sem értette, miért áll hangtalanul a korlát felé fordulva itt két gyerek, bámulva a kiürült pályaudvart. Mikor mögénk értek, lassítottak, s bár nem vehettek észre semmit, a szomorúbb tekintetek szigorúan megrovónak, a mosolygósak pedig gúnyosan kárörvendőnek tűntek számunkra.

A teraszra visszaérve szó nélkül leültünk. Szépen, kezünk a karfára, csendben, mint a legjobbak. Édesanyám érezte, hogy valami nincs rendben, a homlokomra tette kezét és apuhoz fordult: „Te, Karcsi, nem lázas ez a gyerek?” Apu egy darabig nézett ránk, aztán legyintett: „Á, kutya baja!” Majd kajánul mesélni kezdett: „Amikor, mi gyerekek voltunk, azért jártunk a hídra – ugye Laci? – mert először megpróbáltunk beleköpni a mozdony kéményébe, aztán azt találtuk ki, hogy…” „Gyerekek!!” – szakította félbe anyu hangja hirtelen az elbeszélést, – „Itt van húsz forint, menjetek a csarnokba és vegyetek valami süteményt! Gyorsan!” Amint az asztaltól távolodtunk, még ennyit hallottam: „Te, Karcsi, az ég szerelmére, ne beszéljetek ilyeneket a gyerek előtt! Tudod milyen! Még a végén megpróbálja!” „Igen,” – erősítette meg anyut nagynéném – „összevissza beszéltek, Laci, ne igyatok többet!” A csarnok ajtajából visszapillantva láttam, amint a férfiak koccintottak, és cinkosan összemosolyogtak feleségeik naivitásán.

A következő hétvégi sétán a temetőben már sokkal többet értettem az elejtett mondatokból. Hiába voltak a jól metszett ciprusok, a kovácsoltvas rácsos, titokzatos kriptaépületek, a büszke tekintetek a gránit obeliszkek medaillonjaiban; tudtam, én is „ember” leszek egyszer, mert ezek itt mindannyian: megboldogult nagyságosok és tisztelendők, elvtársiak és kegyelmesek a maguk idejében mind voltak a hídon, és megpróbálták; pórul jártak, és megtanulták.