II. József (1780–1790) 1786-ban feloszlatta a magyar bencés rendet, és vagyonát a vallásalapnak juttatta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat, és egyházmegyei szolgálatokban helyezkedhettek el. A császár halála után már megkezdődtek a tárgyalások az udvarral, hogy milyen módon lehetne a rendnek visszaállnia, de az ügy bonyolultsága és a sokféle ellenhang miatt csak lassan haladtak előre. Ferenc király (1792–1835) trónra lépése adott igazi lendületet az ügynek, illetve József nádor készsége, aki lelkesen állt a bencések, ciszterciek és premontreiek törekvése mellé, hogy folytathassák működésüket és visszakaphassák elvett javaikat. A három feloszlatott szerzetesrend a visszaállításkor új feladatot kapott: az ifjúság nevelését. A bencés rend magyarországi helyreállítása 1802. április 25-én, az új pannonhalmi főapát, Novák Krizosztom beiktatásával lett teljessé. A főapát június 4-én kelt levelében köszönte meg a királynak kegyes intézkedését és „rendje nevében bensőséges hálát mond a visszaállításért s ígéri, hogy a beiktatás napja minden évben ünnep lesz a szerzetnek, s egyben figyelmeztet a visszaállítás kegyes tényére.”

A 16 éves kényszerű szünet után a rend nem kis feladat előtt állt. A kevés rendtag is idős volt, és a tanárságban sem éppen jártas. Pannonhalma gazdaságait is újra kellett szervezni, hogy képesek legyenek eltartani a rendházakat és az iskolákat. 1802 őszén csak két helyet tudtak átvenni: Győrt és Sopront. A 19. század közepén élő Rimely Mihály főapát így dicséri a visszaállítás időszakának bencéseit: „Csodálatos, hogy ezek az emberek, akik közül egy volt 44 éves, a többi 50-en felüli, milyen buzgósággal és készséggel vállalták a munkát, holott a feloszlatás idején könnyebb volt az életük. Most, előrehaladott korban a nevelői munkát mégis odaadással végezték, hogy a Fölséges Restaurátor (I. Ferenc király) bizalmára méltónak bizonyuljanak.”

Említsük meg név szerint is a Győrött újrakezdő bencéseket (zárójelben a születési dátumuk):

Mollik Tóbiás (1751) igazgató és házfőnök, Anchely Ildefonz (1753), Horváth Péter (1747), Patsay Tibor (1751), Borsó Gellért (1758), Krasztsenits Jakab (1757).

Nem mindenkiből lesz tudós ember vagy éppen híres személyiség, de valamilyen formában mindenki kiemelkedik a sokaságból. A bencés szellemiség arra tanít meg, hogy könnyedén megtaláljuk azt az élethivatást, amelyben kiteljesedhetünk. Bízunk abban, hogy a győri bencés közösség a jövőben is sok száz, életében eredményes, kitartó, példaértékű életet élő, érett gondolkozású embert tud még az útjára engedni.